"Mi leszel, Bence, ha nagy leszel?"
"Bence vagyok, a világutazó."
Ez megy nálunk mostanában. Világutazó lesz. Szerinte. Szerintem nem.
Mi már a születésük előtt tudtuk, melyik gyerek milyen lesz. Bence, a nagyszájú mindenlébenkanál, a Város Legrosszabb Gyereke (de legalábbis a legelevenebbje). Laura királykisasszony a művészi hajlamú mindenki kedvence (rettegn. És természetesen ilyenek is lettek.
Persze most lehet röhögni meg szétkommentelni az írást, hogy a hülye szülő beleprogramozza frusztrált álmait a gyerekeibe. De ha tényleg van gyereked, pontosan tudod, hogy ez amúgy sem menne:) A gyereket nem lehet idomítani. Vagy lehet, de az nagyon nem a mi pályánk. Szóval Bence és Laura pontosan olyanok, amilyennek megálmodtuk őket – és amilyenek lenni szeretnének. A jövőnézősdi viszont gondolatkísérletnek nem rossz.
A terveknek megfelelően Bence persze ugyanabba a belvárosi elitgimnáziumba jár majd, mint én (csak eredményesebben), ügyvéd lesz (vagy közgazdász), közben persze profi sportoló (mondjuk kosaras) lesz belőle pár évre, emellett vív (az anyja) és vízipólózik (az apja miatt). Aztán elveszi gimnáziumi szerelmét, csinálnak 2-4 gyereket én meg maga leszek a tökéletes, lekvárfőző, cool nagymama.
Laura festő lesz vagy grafikus, naná, hogy korengedménnyel és mindenféle ösztöndíjjal megy majd az iparművészetire, aztán válogat, hogy Rómába, Firenzébe vagy Londonba menjen-e pár évre, mert mindenhova csodás lehetőségekkel várják. Néhány évvel később hazaköltözik olasz (vagy angol, netán francia) férjével, akivel franciául arról csevegünk majd a teraszon teázás közben, milyen az ingatlanpiac Ste Maxime-ban. Ahol a családjának háza van.
VAGY
Vagy pont nem érdekel, mit akar csinálni a gyerek. Csinálja jól, és kész. Persze szeretném, ha lenne neki esze, és azt használná is (egyelőre úgy tűnik, az megvan), de hogy ezzel mondjuk író szeretne lenni, rockzenész vagy ápoló – hát lényegében mindegy (jó, a rockzenészre egy tizenöt év múlva visszatérünk). Járjon iskolába, válasszon hivatást, és éljen. Élje meg a szerelmeket és a csalódásokat, élje meg az egyetemi évek nyüzsgését és az első munkahely alázatát, tanuljon tudományt és szépséget, tanuljon megfogni és elengedni dolgokat és embereket, tanuljon nyelvet és kultúrát, olvassa ki a könyvekből a régi világot. Merjen tenni dolgokat, és merje felvállalni azok következményeit. Lásson igazit és hitványat, lásson jót és rosszat, lássa meg a dolgok jó oldalát, lásson világot – de mindig jöjjön haza. Legyenek kedvenc helyei, ízei, és kedvenc pillanatai, legyenek barátai, akiket bármikor hívhat, és legyenek olyanok, akik szintén számítanak őrá.
Legyen ilyen ember. Akkor mi jó szülők voltunk. És nem ez a lényeg?
