Nyár van. Apa dolgozik, Anya a gyerekekkel a Balatonon. Nyaralunk, járunk strandra, sétálni, lovakhoz, nézünk nosztalgiavonatot, mesélünk és építőzünk. Jobb, mint otthon. De most valahogy mégsem. És miért ideges Anya?
Vasárnapi szubjektív.
2 hete nyaralunk, de érzem, haza kellene menni
Még mikor elterveztük, úgy egy másfél hónapja, még jó ötletnek tűnt: "akkor te itthon maradsz, mert dolgoznod kell, mi meg lemegyünk a nagyihoz a Balcsira a gyerekekkel!" És vizionáltam, ahogy majd a két kicsivel fekszünk a Balcsiparton, kellemesen fúj a szél, várat építünk meg lángost eszünk, és a világ teljesen kerek. Aztán most, hogy két hete itt vagyunk, már azon jár az agyam: haza kellene menni.
Pedig elvileg nyaralunk. Járunk strandra, sétálni, lovakhoz, nézünk nosztalgiavonatot, mesélünk és építőzünk. Jobb, mint otthon. Nem dolgozom (annyit), nem rohanok másfelé, csak ők vannak és én, és még segítőm is van, nagyi, vagyis a nagyobbik szerint "naagyikáám!" Akkor miért vagyok úgy ki, mint Overdose Ascot után?!
Itt nem úgy van, hogy csak leszaladok egy tejért
Kezdjük úgy, hogy míg otthon mindent megtalálok, tudom, hol van, itt semmit sem. Hogy itt nem úgy van, hogy csak leszaladok egy tejért, hanem rendes program elsétálni a faluba (az üdülőövezetből), ahol a túlárazott kisboltban vehetek tulajdonképpen egy csomó mindent. És kérdés még az is, hogyan megyek el addig úgy, hogy a Nagyobbik ne akarjon beszállni a babakocsiba, de mindemellett el se fáradjon? A gyógyszertári nyitvatartás is például teljesen illogikus, és hogy ha nincs semmi értékelhető áru a piacon vagy a zöldségesnél (ami gyakori), amiből főzni tudnánk, akkor autós program eljutni egy min. 9 km-re lévő normális boltig, ahol talán lehet reménykedni.
Vagy kimenni a mólóhoz és a kifőzdében szintén bazi drágán lehet enni főzeléket, de ha ezt csinálja az ember, a gyerek tuti nem akar majd olyan főzeléket enni. De legalább jól elfárad és a végén mégis azon kapom magam, hogy a Kicsi marad ugyan a kocsiban, de a Nagyobbik ül a nyakamon, kapaszkodik a hajamba, és robogunk hazafelé.
Anya, Apa hóóvan?
Mert itt valahogy a látszólagos nagy nyugalom ellenére egész nap megy a rohanás. Egész nap, de kivált a legvégén, amikor a két háromévalattit kellene egyszerre ágyba dugni. Rohanok reggel, hogy amikor kitrappolnak, legyen zokni a lábukon. Rohanok délelőtt, hogy a Nagyobbik ne verje ököllel a falat, míg a Kisebbik alszik. Rohanok délben, hogy azért mégis valami értékelhető kerüljön az asztalra. Délután nem rohanok, de aztán jön az este, ami meg extra stresszes. Hiszen ilyenkor a program felpörög, nagyjából így: vacsitkészít, szájbapakol, megitat, leimádkozik (asztal tetejéről), letöröl, felitat, meghallgat, lenyugtat, első kör kész.
Vizet enged, fogat mosat, feltöröl, (átöltözik), feltöröl, rászól, megvigasztal, megpuszil, kivesz, megtörölget, fogat mosat, ágybatesz, visszarobog, kivesz, megtörölget, harcol (mégis feladja a pelust), harcol (mégis lesz pizsi is), kirohan (szitkozódik), vizet melegít, tápit készít, visszarobog, itt egy puszi, ott megetet, elaltat, lenyugtat, lekapcsol, kimegy, lekapcsol, kimegy, lekapcsol, kimegy... És közben jó néhányszor válaszolnom kell a kérdésre: Apa hóóvan?
Apa hiányzik
A hét végére Apa már annyira hiányzik ugyanis, hogy a Nagyobbiknál hirtelen mindenki Apa lesz: Apa jön szembe a piros autóban, Apa kanyarodik a biciklivel, Apa vette nekem ezt a zsömlét, Apa hozott nekem inni, Apa vezeti a vonatot, de a kukásautót is. Apa nekem is hiányzik, de szegénynek ezt egész héten nem tudtam megmondani.
És most se, mert megjött és kidől. Elvégreis egész héten rohant, mi meg nyaraltunk...
