Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Anyám szerint rám hasonlít. Anyósom szerint gyönyörű, ennélfogva a gyerek csakis őrá hasonlíthat. Én meg még az ultrahangon sem ismertem fel...
Babanaplónkból kiderül, milyenek Luca, azaz Kicsi Lány mindennapjai: hogy hogyan eszik, mennyit alszik, mikor kezdett forgolódni, de a naplót vezető Olvasónk még azt is elmesélte, hogyan is kell értelmezni a lelkes nagyszülők gyerekkel kapcsolatos mondatait... Most pedig azt tudjuk meg: vajon kire is ütött ez a gyerek?
A minap megnéztem Kicsi Lány pocakban készült, 4D-s videóit és megállapítottam, egy kicsit sem hasonlít a mostani arcára. Igaz, már akkor is mindent megtett, hogy meneküljön az ultrahang elől: általában a gerincét meg a fenekét mutogatta tíz-húsz percen keresztül. Aztán fél másodpercre feltűnt a pofija és ennyivel kellett megelégednünk. Ma sem jobb a helyzet: a gyerek mosolyog, mint a töklámpás, aztán mire elcsattan a felvétel, vagy leszegi a fejét vagy fancsali képet vág. Így pedig hogyan hasonlíthatom össze a majdani unokám képével?
Márpedig biztosan én is olyan nagyszülő leszek, hogy állítom, tiszta anyja ez a gyerek. Éppen úgy szopja az ujját, éppen olyan formájú a szeme, olyan stílusú a haja, a szája, az orra. Tiszta anyja - állapítják meg a szüleim is, amikor a lányomra néznek. Aztán jön a Férj nagyanyja, aki állítja, Kicsi Lány éppen úgy néz ki, mint az anyósom. Az én nagyanyám pedig rém szerényen azt állítja: mivel a gyerek csodaszép, természetesen csakis rá üthetett. Ilyenkor mindig Janikovszky Éva sorai jutnak eszembe.
,,Amíg kicsi voltam, és ügyes, rendes, jó
A nagyi szeme-fénye, a mindig mosolygó
„Milyen remek gyerek!", és büszkék voltak rám
Amíg kicsi voltam, mindig ezt mondták
Mióta nagy vagyok és nyegle, idétlen
A család szerint, már elviselhetetlen
Pedig megtettek értem mindent, ami csak létezik
Mióta nagy vagyok, a család szégyenkezik"
Kicsit félek, hogy amikor nagy kamasz ló lesz, akkor mindenki a másikra fog mutogatni, hogy kinek a vérmérséklete ütött ki a gyereken. Merthogy a mi családunké nem, az biztos, csak a másik tehet róla, hogy ilyen hülye a kölyök. Azért nagyon remélem, hogy tinédzserként nem rám hasonlít majd Kicsi Lány. Én ugyanis meglehetősen lökött voltam. Nem ittam, kábítószereztem és csavarogtam ugyan, ez akkoriban nem volt divat, de elég idegesítő kis felnőtt vált belőlem hirtelen.
Mondjuk Kicsi Lány személyisége már most megmutatkozik: amikor a makacsságot osztották, legalább kétszer állt sorba, igaz nem csoda, anyja, apja makacs, amikor viszont a türelmet, akkor egyszer sem. De hogy honnan örökölte azt, hogy nem szeret mászkálni? Az apjával mi ugyanis állandóan mennénk, sok-sok barátunk van, míg Kicsi Lány mostanában nem csípi az idegeneket és nem szeret elmenni itthonról. Legfeljebb egy óra sétára van hitelesítve, ha túllépjük a megadott időt, ordít. Az emberek meg megjegyzéseket tesznek az utcán, hogy sír a baba. Bármilyen hihetetlen, én is hallom, de azon kívül, hogy kiveszem a kocsiból, nem tudok, mit csinálni. Fél kézzel viszont a nyolc kilós porontyot cipelni, fél kézzel a bevásárlás után megrakott kocsit taszigálni a púpos, lyukas járdákon, nem nagy élmény.
Szóval genetika ide vagy oda, azért vannak megfejtethetetlen rejtélyek, távoli, ismeretlen ősök, akikre hasonlíthat a gyerek. S ez milyen jó kibúvó sok családnak: az apák tíz százaléka ugyanis abban a tudatában neveli a gyerekét, hogy ez az ő vére, holott csak a szomszédnak, a postásnak, a komának, sógornak, jó barátnak volt szerepe a nemzésben. Igaz, ma már a gyanú esetén nagyon gyorsan megtudhatja az apa, hogy a gyerek az övé-e: elég egy hajszál, egy rágógumi, egy kis nyálminta és pár napon belül kiderül az igazság. Sőt, van olyan cég, amelyik feladó nélkül tudatja az eredményt levélben a kérdezővel.
Csak azt mondja meg nekem valaki: mivel már régen is csak az anya volt a száz százalékig biztos vagy még az sem, akkor miért csak az apa nevét írták be az anyakönyvbe hosszú évekig?! Jól átverték a pasikat.
