Amikor az ember A-ból B-be indul egy gyerekkel, az elindulás módja szinte mindig nagy dilemma: babakocsival? Hordozóban? Netán kendővel?Ha pedig nem egy, de több gyerekről beszélünk, hát csak sokszorozódik a probléma.
Amikor az ember A-ból B-be indul egy gyerekkel, az elindulás módja szinte mindig nagy dilemma: babakocsival? Hordozóban? Netán kendővel? Ha pedig nem egy, de több gyerekről beszélünk, hát csak sokszorozódik a probléma. Jó tudni, hogy nem csak én szembesülök ezzel a kihívással napi szinten, de például kedvenc Apánk is.
Az egyik barátomnak most született gyereke. Az első. És már most azt tervezgeti nagy lelkesen, gondolom persze csak félig komolyan, hogy lesz 4-5. Annyi még bele is férne, ha csak az idő számítana. 1,5 éves periódusokkal tervezi kivitelezni őket. És ennek kapcsán persze eszembe jutott jó sok minden, de most pusztán a fizikai vonatkozásokra korlátozom magam, többnyire.
Mert amúgy persze nincs se tökéletes időzítés, se korkülönbség, se semmi. Illetve mindenkinek lehet magához mérten ideális. Ebbe bele se menjünk! Vagy belemehetünk, és akkor azt mondom, a 3 év az jó. Mert így akartuk. Vagy így lett. Vagy csak azért, mert mi így csináltuk. És nekünk tényleg jó.
Nekem azért, mert
Azt persze gondolhattam, hogy két gyerekkel nehezebb lesz, mint ha csak egy van. És bármily meglepő, tényleg az. De itt most tényleg a szikár fizikai tényekről van szó. Mind a kettőt mozgatni kell! Szerencsére Effet szinte már egyáltalán nem, de ha mondjuk elalszik a kocsiban, és nincs szívem felébreszteni, akkor fel kell hozni a harmadikra. Az most már közel 20 kg. És nincs igazán jó fogás rajta. És akkor ott van Jé, aki mostanra a 10 kilóhoz közelít. Valamint a csomagok. Legyen mondjuk 40 kg. Na jó, ilyen esetekben ketten kell osztoznunk a terhen, de akkor is.
Nincs jó megoldás
Szóval ha kicsi a korkülönbség, akkor a nagyobbat még ugyanúgy sokszor fel kell emelni, és a mobilizáció is csak babakocsival, hordozókendővel, kenguruval vagy akármivel történik. Most már tudom, hogy egy gyerekkel menni bárhova – az smafu. Persze amikor Effel el kellett indulni valahova, akkor is kérdés volt mindig, hogy mivel induljunk el? Jó választás nem létezik. A babakocsi kényelmes, neki is, meg nekünk is. Addig, amíg nem jön egy lépcső. Ha meg magamra rögzítem a gyereket, akkor kirándulni is lehet, jöhet a lépcső is. És még váltani is lehet egymást, ha az egyikünk már nem bírja tovább. De azért elég komoly kiképzés a dolog.
Pedig alapvetően mindig lenéző szánalommal figyeltem a hordozós szülőket. Aztán tessék. Volt, amikor én is az csináltam. Mozgás közben jó is. De, Effel legalábbis, ha megálltam, felébredt, ha aludt, és méltatlankodott. Ha nem aludt, akkor meg az volt a baj. Babakocsiban meg lehet etetni, megállni, altatni. Azzal meg az akadályok áthágása bonyodalmas. Tudom, babakocsiból is van olyan, amelyik kirándulásra is jó, háromkerekű, teleszkópos. Csak éppen majdnem mindegyik egy batár, és a mindennapi életben legalább annyit kell vele küzdeni.
Amikor már azt hinném, hogy
elég nagy a gyerek egy komolyabb sétához, és nem kell már sem babakocsi, sem semmilyen hordozó, na akkor biztos, hogy kellene. Mert elfárad. És akkor viheti egy darabig a nyakában. Aztán két kilometer után csak úgy a kezében, mert még el is aludt. Fel a hegyre. Vagy amikor Eff annyira jól bírja a nagy menetet, hogy konkrétan versenyfutást játszik a kis haverjával hosszú kilométereken át, és úgy tűnik, hogy a hazautat is bírni fogja. De persze nem. És aztán meg hőgutában összesik a teherhordó, és árvákat hagy maga után. Nemegyszer megesett a dolog. A hőgutát kivéve.
Nem mindegy, hogy 2, vagy 1+1
Szóval mindezek miatt gondolom azt, hogy már csak ilyen prózai szempontok alapján is nagyobb teher két kicsi gyerekkel az élet, mint egy kicsivel meg egy kicsit nagyobbal. Mert menni, azt kell, de nem mindegy, mekkora terhet választ az ember a vezekléshez. Mert gyerekkel kimozdulni, akárhogy is nézzük, felfogható annak is. Vagy testedzésnek. Kábé ennyi mozgástere van mindenkinek ...
