Vajon hogyan lehet egy egyévest megtanítani arra, hogy a simisimi nem egyenlő azzal a két hatalmas pofonnal, amit épp a szegény háziállatnak adott? Húsvéttájt fokozottan stresszelt kedvencek (vagyis a házi- és a közterületileg simogatandó állatok) érdekében szólnánk egyet.
Húsvétkor rendes ember nyírja a telken a füvet, bográcsozik, gyomokat húzkod, labdázik, egyéves kislányát lépcsőzteti alkonyatig a kertben, és – simogatást tanít.
Legalábbis itt a telken, mikrovilágunkban ezek a legszembetűnőbb cselekvéssorok, ha hirtelen körbenézek. Az egyéves éppen durmol, kipiheni a tizenötezer kilométernyi lépcsőn és fűben való maratoni tipegést, apja a maratoni fűnyírást, Jancsika pedig, a fekete cica, aki a húsvéti nyuszi szerepét tölti be a rendszerben: a simogatást. Leányomat, aki már nem is egyéves, hanem tizennégy hónapos, azaz nagylány, hetek óta igyekszünk megtanítani a „simizésre”, ami az emberi közeledés finom formája, minden érző lénnyel szembeni gesztus, érintés, a tépkedés, ütögetés, húzkodás ellenpontja.
Idácskának egyelőre jobban fekszik ez utóbbi kommunikációs rendszer, először rajtunk, majd játszótéri pajtásain, végül Jancsi macskán gyakorolja ezeket, drága szülei legnagyobb bánatára.
„Simi, simi!”, „Ne tépd, ne húzd a haját (fülét, farkát)!” felszólításokra és demonstrációkra nagy nehezen próbálja megszelídíteni önmagát, egy-egy megbocsátó, önfegyelmező mosoly kíséretében nagylelkűen tesz néhány igazi, simogatós kísérletet bumfordi gyermekkezecskéivel, mi pedig örülünk. Jancsika lelapított fülei megnyugszanak, borzolódó szőre kisimul, morgása dorombolássá alakul. Szocializáció, első fejezet, gondolom magamban. Rendes kis állampolgárt, érző lényt faragunk a kis vademberből!
Az élet hiábavalósága és a nyulak
A piacon látott nyuszihordák kapcsán azonban tovább morfondírozom: vajon a bársonyos kis fülecskéknek tépkedés, húzkodás, esetleg simi-simi lesz a sorsa? Optimista vagyok, bízom benne, hogy szülőtársaim, akik nyuszi (kiscsibe, kiskacsa, netán bari?) -vásárlásra vetemedtek, már réges-régen megtanították csemetéiknek, mi fán terem az állatsimogatás, neadjisten -gondozás, etetés, házi bánásmód mikéntje. Jó példával járnak elől a többi, lakásban, kertben előforduló állat, cicus, kutyus ellátásában, réges-régen gyermekkompatibilissé tették már a kis kedvenceket. Pesszimista víziókat nem is gyártok agyonhajszolt, sarokba szorított, Pilótakeksszel és Dunakaviccsal megtömött tapsifülesekről, akik az ágy alá kergetve morfondíroznak az élet hiábavalóságán.
Állatbarátaimtól előre elnézést kérve a hasonlatért – de lerágott csont a Húsvéti nyuszitéma, midőn még a tévéhíradóban is ötvenszer elmondják, hogy az otthonra megvásárolt nyúl bizony nem válik köddé Húsvét múltán, hanem marad, enni kér, s pisilnie is kell. Mit tud ő a locsolós, kölnizős, hímes tojást festegető kedves népszokásokról, melynek emblematikus figurája lett. Elvolna ő szépen továbbra is az állatkereskedés terráriumában, minthogy aranyos, de minden bizonnyal inkább teherbíró plüssmackókhoz szokott gyermekkezecskék közé keveredjen. Steinbecki rémálom keveredhet könnyen a dologból, ha az ártatlan csöppségek konkrétan agyonszeretgetik a nyuszkót. Erre pedig nyilván egyetlen szülőtársam sem gyúr, a nyuszileadás, esetleg a test suttyomban a lakásból való kicsempészése sem vágyva-vágyott családi program.
Az én időmben – emlékeim szerint – az Állatkert volt a megunt jószágok befogadóhelye, ahol nyilván oroszlán és piton koma lakott jól a húsvéti böjtös időszak után a nyuszikkal, melyek búcsút intettek az ünnepektől eltikkadt kisgyermekes családoknak. És nyilván volt köztük olyan is, aki a sima, otthoni fazékban kötött ki, és Pistike, vagy Juliska nem is sejtették, hogy a tányérban a kis haver pihen, aki tegnapelőtt még az erkélyen ugrándozott a padlásról lehozott tévés dobozban.
Dicső gyerekkor
Ezzel együtt gyermekkorom állatmániája nagyon szép emlék, akkor is, ha higgadt szülőfejjel immár az egyetlen Jancsi cica – kizárólag a telken és nem a városban való – tartását vállaltam csak be. Tízéves koromig a halaktól a tengerimalacon át a kutyáig – pintyekkel, körmösbékával megbolondítva – számos állat vendégeskedett nálunk hosszabb-rövidebb ideig. Nyilván kedves szüleim osztatlan lelkesedésétől övezve, de hát én, az ifjú Gerald Durell, a kiéhezett felfedező, csak így tudtam kielégíteni tudásvágyamat. Együtt kellett lennem velük, hogy megfigyelhessem minden rezdülésüket. A húsvéti nyuszi viszont soha nem hozott lázba, afféle pisis bohóságnak éreztem, mint komoly, elhivatott amatőr természetbúvár.
Egészen addig a napig, amikor hétévesen össze nem futottunk Leonórával
Ez a nyugdíjas, de legalábbis középkorú nyúlhölgy – operettprimadonnai alkattal, elegáns, fehér bundával, arisztokratikus, piros szemmel – a játszótér mögötti kis réten legelészett a gazdájával, egy nagypapámmal egyidős szomszéd bácsival. A gazdi elmondásából kiderült, hogy Leonóra már harmadik húsvétját tölti a budai körfolyosós bérház tágas lakásában, a hétvégén ide érkező kisunokák legnagyobb örömére. Otthona a már korábban említett tévésdoboz, tavasz érkeztével pedig itt a parkban gyűjti be a szükséges D-vitamint és pitypangot. De bizony Géza bácsi sem lett fiatalabb a három év múltával, az unokák is növögetnek, és a maga tíz kilójával már Leonóra sem az a filigrán süldő nyuszi, aki egykor volt. Talán nem is ártana már új gazdi után nézni neki...
Itt Géza bácsi lapos pislantást vetett apukámra, mivel jó érzékkel felmérte, hogy csillogó szemeim azt jelentik: elkapott a természettudományos érdeklődés a Nyúl iránt.
A Nyúl jött, látott – és rugdosott
Így költözött be hozzánk Leonóra, aki a tévésdobozára helyezett óriás rajztáblát, majd az arra helyezett varrógépet is olyan hanyag eleganciával tudta lerúgni, mint díjugrató paripa az akadályt. Tette mindezt az éjszaka közepén, hogy hajnalban finom tappogással és rágcsálással ébressze szüleimet. Megannyi ehhez hasonló apró kaland és békés nyúllegeltetés rémlik fel emlékeimben. Ahogy büszkén vittem át ölben Leonórát a zebrán a pitypangos parkba menet, irigykedő gyermektársaim szeme láttára. Apukám, aki halált megvető bátorsággal húzott be egy arra sétáló kíváncsi óriásschnauzernek, amelynek nyúlpecsenyére szottyant kedve. Anyukám, aki e célra vásárolt bevásárló szatyorban viszi legelni őkelmét, a villamos utasainak nem kis megdöbbenésére.
A nyúlalom finom istállószaga bűvös parfümként lengte be a lakásunkat, magam Brehm állathatározójában a jura korig visszamenőleg lekövettem Leonóra családfáját. Ő pedig csak üldögélt, mozgatta az orrcimpáit és rágott csendesen. A fültépkedést, vagy bármi erőszakot nem tűrte. Mindenkit megtanított a tiszteletre, a családtagokat és játszótéri pajtásaimat nemkülönben. Nem csak a fogait, de hatalmas hátsó lábát is bevetette, ha a szükség úgy kívánta. Olyan tiszteletet parancsolóan mérte végig a szemtelenkedőket, mint egy igazi anyakirálynő. És olyan ellátást is igényelt. Nemsokára budoirja, a doboz, kezdett lezárhatatlannak és végletesen szűknek bizonyulni, az aljára helyezett fotóstálca sem segített az alomcsere diszkrétebbé tételében. Karácsonykor, a fa alatt piros sipkás Télapó-nyúl osztotta az ajándékokat, és pusztította a méregdrága primőr zöldséget.
Fuss el véle
Így aztán következő tavasszal Leonóra gondos terepszemle, erkölcsi bizonyítványok lecsekkolása, az állatbarátságról való százszázalékos meggyőződés után egyik kisiskolás osztálytársam nagymamájához került vidékre.
Mint ahogy szüleim elmondták, nagy kertbe, ahol sok nyuszihaver várta. Én sokáig sirattam őkelmét, és reménykedtem, hogy a kert a haverokkal tényleg igaz, nem holmi gyerekmegynyugtató mese csupán.
Bármi lett is a sorsa Leonórának, az biztos, hogy egyéniség volt, egy piknikus nyúl matróna, gyermekkorom mágikus barátnője. Szüleimet pedig így utólag is csak csodálni tudom, amiért ezt az élményt lehetővé tették nekem annak idején. Lehet, hogy tudták, hasznos lesz átéreznem a „nyúlság” minden apró részletét, hogy az állatszeretet része lesz az életemnek. Lehet, hogy nekem is ilyen türelmesnek kell majd lennem Idácskával, aki nem is tépkedni, de megfigyelni akarja a végtelen türelmű Jancsi cicust?
Lehet, mindenestre először a simogatást, meg némi empátiát kell valahogy megtanulni, mert a megfigyelés tárgya érző lény, állattársunk ezen a tágas Földgolyón.
