A kisfiam születése után befészkelte magát a gondolat a fejembe, hogy a következő terhességem ikerterhesség lesz. Ennek nics semmi racionális magyarázata. Nincs a családban iker, és soha, de soha nem szerettem volna egyszerre két gyereket. Talán pont a félelem, hogy mégis ikrek lesznek, nem hagyta, hogy kiröppenjen a gondolat a fejemből.
A tervet teljesítve január végén terhes lettem újra. Elégedett, büszke örömmel vártam a hetek múlását, tervezgettem a terhességet, a 2011-es évet a baba érkezésének tudatában. Igazi vidám kismama lett belőlem szinte azonnal, hogy lepisiltem a tesztet. A 7. héten az ultrahangos orvos hümmögött, hammogott, sokáig nézegette a magzatot. Amikor már nem bírtam a csendes vizsgálódást, megkérdeztem, hogy mégis mi a gond. Azt mondta, nincs gond, csak két szíkzsákot lát. Felsikítottam. Azonnal kivert a víz. Nem akarok ikreket!
A szíkzsákon kívül nem találtuk bizonyítékát az ikerterhességnek, akárhogy is néztük. A vizsgálati lapra annyit írt az orvos, hogy élő embryo. Egyes számban. Ettől megnyugodtam, de ahogy teltek a napok, úgy éreztem, nem lesz semmi baj, hogy ha a következő ultrahangon kiderül, hogy mégiscsak ketten vannak. Mert valahogy az volt az érzésem, hogy ez lesz a következő vizsgálat nagy felfedezése.
Aztán kezdtem rosszul lenni. Görcsölt a hasam, egy kicsit véreztem. Az orvos azt mondta, ennyi még belefér, majd a hosszú hétvége után menjek be ultrahangra. Eltelt két nap, a tünetek nem múltak el, egyre elveszettebbnek éreztem magam. Sok volt még hátra a hosszú hétvégéből, türelmetlen, ingerlékeny voltam, tudni akartam mi van. Bementem az ügyeletre. Két orvos is megnézett, két különböző géppel. Az első ultrahang annyi új információhoz jutatott, hogy nincs szívhang. Tudtam, mielőtt az orvos bármit mondott volna, elég volt ránézni a férjem arcára, aki látta a monitort. Nem mondott semmit, de a rettenetes felismerés egy pillanat alatt átsuhant az arcán, ha akarta volna, se tudta volna eltitkolni. Mintha beszippantott volna valami vákuum. Zsibbadt mindenem, messziről hallottam a hangokat, és nehezen fogtam fel, amit mond az orvos. Az volt a lényeg, hogy még ne essünk kétségbe, megnézzük egy jobb géppel, és különben ehhez két orvos véleménye kell. Nem reméltem semmit a másik géptől, tudtam, hogy csak az orvosi vélemény miatt kell. Hogy megerősítse, amit már tudtunk. Felvánszorogtunk egy emeletet, a váróban kisebb-nagyobb hasú kismamák között ültünk, az én szememről patakokban olvadt le a fekete festék. Jólneveltségembe kapaszkodva elviseltem, hogy a mosolygó, viccelődő másik orvos dicséri az ultrahangot, mondván, hogy ez a legmenőbb gép, nincs mitől félni. Én nem a géptől féltem.
A másik gép valóban sokkal jobb volt. Szebb képet adott, sokkal részletesebben látszott minden. Most én is láttam. Nem volt szívhang. Egy se. Pedig két kis embryo feküdt összebújva egy petezsákban. Ikrek lettek volna, egypetéjűek.
Ott voltak ketten. Néztem őket, és olyan természetesnek és elfogadhatónak tűnt, hogy ketten vannak. A fájdalom, amit addig éreztem megsokszorozódott. Kapkodtam a levegőt, és elveszítettem az addig valamennyire meglévő kontrollt. Én soha nem akartam ikreket. Most pedig egyszerre két babát veszítünk el. Hülyén hangzik, de ettől az egész sokkal rosszabb.
Nem vetéltem még el, nem tudom, hogyan teszi túl magát rajta az ember, meddig tart a gyász. Annak, aki akarja a gyereket, és boldogan készül a fogadására, ez nagyon nehezen feldolgozható érzés még akkor is, ha mindenki elmondja, és az eszemmel tudom, hogy ez a természetes kiválasztódás, és jobb így, mintha később történt volna vagy esetleg beteg babát hozok a világra. Meg kell élni, gyászolni, el kell engedni. Ez a jövő zenéje. Most még minden pillanatban az jár a fejemben, hogy mi lehetett volna és közben, mint egy kórus a szívemben, lüktet az agyamban, hogy ketten voltak.
