A generációs különbségek egyre inkább érezhetőek a kötelező olvasmányok terén. Sok gyerek tartja olvashatatlannak és érthetetlennek őket. Mit tehetünk?
A hírek szerint több iskolában is kivették a kötelezők közül a Légy jó mindhalálig című Móricz-regényt, mert a gyerekek „lúzernek” tartják Nyilas Misit, nem tudnak azonosulni vele. E téren is egyre jobban érezni a generációs különbségeket. De mi a megoldás?
A kötelező olvasmányok kérdése már több évtizede megosztja a közvéleményt: a „kötelező” kifejezés ugyanis már önmagában negatív csengésű, a kényszer pedig minden, csak nem gyerekmotiváló erő. Persze az sem utolsó szempont, hogy míg az előző generációk többnyire tudomásul vették az iskolai olvasmányok kötelező voltát – persze ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna már akkor is olyanok, akik elsumákolták az olvasást, és egyéb megoldásokkal próbálkoztak –, addig a mai fiatalok közül sokan jutottak el arra a pontra, hogy alapjaiban kérdőjelezik meg az említett kötelezők elolvasásának hasznos voltát.
„Minek ilyen hülyeségeket elolvasni?”
Lindának (11) például a nyáron kellett elolvasnia a János vitézt, most pedig részleteket kellett megtanulniuk – meséli anyukája, Laura. „Utoljára a 14. éneket, elég nehéz a nyelvezete, és a gyerek megpróbálta elsumákolni, hogy tudni kell. Mire megkérdeztem, hogy miért, azt válaszolta: micsoda hülye volt ez a Petőfi, hogy lehet ilyen nyelven írni? Minek tanuljam ezt meg, mi hasznom lesz belőle az életben? Mindezt 11 évesen kérdezte. Nekünk mikor jutott ilyen az eszünkbe, hogy mi hasznom lesz belőle?” – vázolta fel Laura a generációk közti kétségtelen különbségeket. Linda a Vukot is unalmasnak találta, nem értette, „minek ilyen hülyeségeket elolvasni”. Ez azért lehet érdekes, mert valóban ilyenek az osztálytársai is, "az az általános, hogy – köszönhetően többek közt a pénzcentrikus világnak – csak olyanra akarják használni az agyukat, amiből úgy érzik, hasznuk lehet” – mondja Laura.
Amikor az Egri csillagokban a magyarok a „rosszfejek”
Eminek (12 éves) viszont az Egri csillagokkal akadnak elvi problémái. Nem érti például, miért kellene neki utálnia a törököket - ez leginkább azért fogalmazódott meg benne, mert a tanára ezt várja el tőle. A baj csak az, hogy míg a törökök explicite nem tesznek rosszat (a kollektív rosszon, a magyarok leigázásán kívül), a magyarok „rosszfejek”: vegyük csak Gergőt, aki széttépeti a vár térképét a török fiúval, és azt mondja neki, hogy ha beleteszi a zekéje bélésébe, ott nem fog majd rajta a kard. „Na, ez igazán szemétség volt” - mondja Emi.
Úgy hírlik, hogy Móricz Zsigmond klasszikusa, a Légy jó mindhalálig sok iskola kötelező olvasmányainak listájáról lekerült, mert a gyerekek nem érezték a történet morális mondanivalóját. Sőt, Misit annyira cikinek érzik ("egy igazi lúzer"), hogy nem tudnak vele semmilyen szinten sem azonosulni. Ennek híján viszont kétségtelen, hogy épp a sztori lényege veszik el. De vajon hogyan lehetne ezt a folyamatot visszafordítani? Egyáltalán kell-e?
Rövidített változatok és ingergazdag környezet
Ezen persze az sem sokat segít, hogy a lusta, olvasáskerülő gyerekekre az utóbbi évtizedben valóságos sumákipar épült – gondoljunk csak az 50 híres regény rövidített változatát egy maximum két-háromszáz oldalas kötetben közlő merényletekre. Tény, hogy időről időre felmerül a kötelező olvasmányok listájának felülvizsgálata, amelynek eredményeként az alapművek ugyan nem kerültek ki a kánonból, viszont több közülük más hangsúlyt kap, például választható státuszba kerül, és kevesebbet tárgyalják az irodalomórán.
Közhely, de nagy igazság, hogy a mai gyerekek olyan szintű – az internetnek, televíziónak, mobiltelefonnak, iPodoknak köszönhető – információrengetegben és ingergazdag környezetben élnek, hogy ember legyen a talpán, aki ilyen konkurencia mellett még fel tudja kelteni az érdeklődésüket egy-egy, adott esetben több száz évvel ezelőtt íródott mű iránt. Ebben egyébként hathatós segítséget nyújthat a már említett csatornák (filmek, internet és társaik) bevonása az oktatásba, amelynek köszönhetően a gyerek aktívan vehet részt az adott téma feldolgozásában, például összefüggéseket kereshet egy tévésorozat és a Hamlet között.
Az utóbbi példát Arató László hozza fel tanulmányában: ő Columbo és Hamlet leleményességének közös pontjaira, illetve a sorozat és a dráma dramaturgiai hasonlóságaira hívja fel a diákok figyelmét. Szembetűnő például, hogy mindkét történetben eleve tudjuk, ki a gyilkos, a sztori lényege nem ennek kiderítése, hanem „a nyúl”, tehát a tettes kiugrasztása a bokorból – és ennek lélektani folyamata. A cselekmény mozzanatainak ilyen módon való szemléltetése biztos, hogy felkelti a gyerek érdeklődését, hiszen olyan megvilágításban láthatja az olvasmányt, amire valószínűleg nem gondolt volna. A helyzet tehát nem is annyira reménytelen, csak meg kell találni a kiskapukat.
