Mostanra már megtanulva minden név, minden jellem, és már a képviselőkről is tudják a gyerekek, mennyit bírnak. Csütörtökön Attila azon gondolkodott: vajon hogyan is tudja majd itt visszaadni, amit érez.
Mottó: „Mennyi fonalat vágjak? Bármennyit, mi a következő 20 év alatt még úgyis itt dolgozunk!”
Egész úton hazafelé..., tekerés közben azon elmélkedtem, miről is írjak ma.
Hogy milyen is valójában -2 fokban, hóesésben kerékpárral bemenni a munkahelyre? Milyen is 12 db háromévest egyenként megpisiltetni, papucsba bújtatni, nadrágba dugni és asztalhoz ültetni pár szelet narancs mellé? Milyen is 12 porontyot pulóverbe, sálba, sapkába, kesztyűbe (ötujjas), kabátba öltöztetni? Köztük Nikit, aki végig „apát és anyát” emlegeti. Milyen is fél órán keresztül „medvét, rókát, nyuszit lesni”, orrot törölni, figyelni rájuk a friss levegőn? Milyen Bálintot levetkőztetni, megpisiltetni, pelenkázni, kezet, arcot mosni, és törölközni, miközben be nem áll a szája, és löki a sódert? Milyen Patrikot, Gyöngyöst és Laurát megebédeltetni, miközben Patrik folyamatosan távozásra szólít fel? Milyen 12 szuszogást hallgatni, és megebédelni a kolléganőkkel 2 dl „ivólé ” és némi paprikáskrumpli társaságában kb. 10 perc alatt, hogy a társunk is tudjon enni? Milyen hóvirágsablont kirajzolni, kivágni, 24 felé átrajzolni majd kihúzni? Fonalat vagdosni.....? 12-t felkelteni, megpisiltetni, felöltöztetni, uzsonnáztatni, olvasni, rajzolni, gyöngyöt fűzni, stb.stb.stb.
....és milyen naplót írni, miközben Zéti itt tombol, hogy „gyere már....”
Aki itt vagy máshol valami hasonlót csinál, az pontosan tudja, miről írok, aki nem, az ebből úgysem fogja érteni. Vagy talán mégis?
