Azt hiszem a múltkor kicsit elkiabáltam a dolgokat, ami Gibson kézműves érdeklődésének fellángolását illeti. A héten ismét közelharcba kellett bonyolódni vele, hogy legalább az asztalnál ülve kivárja, amíg a többiek végeznek. Úgy látszik még képlékeny a dolog...
Viszont a könyvtárban eltöltött foglalkozások vezetője látványos fejlődésen ment keresztül a múlt hét óta. Most már sokkal magabiztosabban tartotta az órát, és úgy tűnt a gyerkőcök is nagyobb lendülettel és bátorsággal vesznek részt az éneklésben, táncolásban. Az önálló alkalmakon Gibson azonban még mindig nem hajlandó egyedül részt venni. Szülei kérésére az óvodai előkészítőn mindig bent tartózkodom vele a foglalkozások alatt, így most nyilván nehezebben vehető rá, hogy a többi gyerekkel egyedül maradjon. Az előkészítőben egyetlen nagymama van rajtam kívül még, ő saját maga érzi feladatának, hogy az unokáját kísérgesse, aki kicsit még bátortalan, de nagyon aranyos fiúcska. A nagymama rendkívül segítőkész, viszont a kisfiút mindig „jó” vagy „rossz” jelzőkkel illeti. Így a kicsiben az rögzül, hogy ha bármit is helytelenül tesz, ő „rossz” fiú, és nem biztos, hogy fogja érteni, miért. Szerencsére egyébként az óvónénik nagyon barátságosak, sőt, őszintén örülnek a jelenlétünknek, mivel nem kevés feladatot veszünk le a vállukról. Gibson individualista viselkedését is jó, ha valaki kordában tudja tartani - az ő pásztorolása egyértelműen egész embert kíván.
Sajnos azt tapasztaltam, hogy Gibson életében elég kevés olyan dolog van, ami kötelező, tulajdonképpen csak az előkészítő és a könyvtári foglalkozások. Még az esti fürdés sem rendszeres az életében. Egyszerűen rábízzák a szülei, hogy akar-e fürdeni vagy sem. Ha én maradtam vele esténként, mindig megfürdettem. Soha nem kényszerrel, szépen „előkészítettem” őt az eseményre, lassan-lassan irányítva őt a víz felé. Egy szó nélkül bemászott a kádba, pancsolt egy kicsit, és végül még arra is rá lehetett venni, hogy fürdés után már az ágyban maradjon. Mióta a családdal vagyok, egyre jobban az az érzésem ahogy figyelem a szülők nevelési eszközeit, hogy tulajdonképpen Gibson dönt mindenről. Mindent hozzá kell igazítani, még egy egyszerű családi elindulás is néha órákig tart. A minap Sheiláék egyik ismerőséhez igyekeztünk. Már mindenki nagykabátban, csizmában állt, útrakészen, mikor Brett még mindig Gibson faggatta, hogy a zöld, vagy a narancssárga kabátját akarja-e felvenni. Miután nagy nehezen sikerült a zöldet kiválasztani, Gibson hirtelen felindulásában kitalálta, hogy még mielőtt elindulunk, ő ellapátolja a havat a ház elől. Azonnal fogta a kis piros lapátját, és igazi, dolgos férfi módjára tologatni kezdte a havat. Sheilán láttam, hogy türelme lassan fogy, de ennek ellenére is csak annyit mondott: „Rendben, van még 3 perced, hogy lapátolj!” Gibson ekkor felháborodottan közölte, hogy az nem elég, neki „SOK perc kell”. Miután végül rávehető volt, hogy elinduljunk, és még az ülésébe ültetést is zökkenőmentesen tűrte, már csak a McDonald's-nál kellett megállnunk, hogy a szokásos sült krumpliját beszerezzük.
Azért ilyenkor halkan elájulok magamban, csak azt kérdezgetem magamtól, hogy lehetséges az, hogy ez a kis „földszintes” kópé mindenkit irányíthat. Pontosan emiatt, a rossz nevelési módszer miatt, mikor én viszem valahova, már reggeltől haditerveket kell szőnöm, illetve lélekben felkészítenem őt az indulásra. Néha egészen gördülékenyen történik ez a folyamat, Gibson észre sem veszi, és már megetetve, felöltöztetve bent is ült a babakocsiban. Máskor azonban már reggel kijelenti, hogy márpedig ő aztán egy tapodtat sem mozdul. Teljes felháborodottságában csak azt hajtogatja, hogy „Én nem tudok menni az óvodába!” (Még nincs teljesen tisztában, a „nem tudok”, vagy „nem akarok” kifejezésekkel.) Ilyenkor meggyőző tehetségem minden erejét bevetem, hogy valamivel érdekessé tegyem számára a könyvtári vagy óvodai foglalkozásokat, de soha nem engedek abból, hogy menni kell. Nem könnyű ez, minden alkalommal egy verseny magammal szemben is. Meddig tudok vajon érvekkel, türelemmel, lendülettel helytállni. Meggyőzni egy öntudatára ébredő, dackorszakának csúcsán lévő háromévest igenis feladat, főleg azok után, hogy a szülei néha nem gyerekként kezelik, mivel folyton döntéseket adnak a kezébe. Persze ez is fontos, de van, amiről egy kisgyerek még nem dönthet. A szülei nem szeretnek vele konfrontálódni, ezért Gibson bármit elér náluk. Így esik meg olyan, hogy napok telnek el, amíg meg tudják fürdetni. Vannak dolgok, amik, ha következetességgel és rendszeressé tétellel megszokottakká váltak volna Gibson életében, most nem lennének vita és ellenkezés tárgyai.
Ezek miatt nem könnyű a bébiszitterek dolga, meg kell felelni a szülők elvárásának, és úgy viselkedni a gyerekkel, ahogy néha még ők sem tudnak.
Számomra ez a megoldandó feladat, de úgy érzem, jó úton haladok az igazság felé. Ha nem is könnyen, de el tudom érni Gibsonnál, amit szeretnék. Türelemmel, következetességgel és kitartással lehetséges. Az olyan pillanatokért meg, mikor a máskor mindig, mindent magának kisajátító gyerkőc a tányérjában félrerakott szőlőszemeket odatolja elém, hogy „Ez a tiéd lehet” ...nos, azokért pedig érdemes!
