Gibson hétről-hétre egyre nagyobb lesz, mi pedig bébiszittere, Juharszirup jóvoltából ezt közelről nyomon követhetjük...
Szerencsére amilyen gyorsan csapott le ránk az influenza, olyan gyorsan ki is lábaltunk belőle. Azért mégsem sikerült elkerülni, hogy a család maradék két egészséges tagja is megmeneküljön a csapás elől. Sheila hétfőn a szokásosnál előbb érkezett haza. Már az arckifejezéséből láttam, hogy nem stimmel valami, lassan vonszolta magát az emeletre, majd egy forró tea társaságában ágynak is esett rögtön. Gibson nyerte a csatát, ő az egyetlen harcos, akinek még mindig kutya baja sincs.
A héten új programmal gyarapodott a szokásos heti rutin. Gibson hétfő és szerda délelőtt a helyi könyvtárban megszervezésre kerülő 3 éveseknek szóló foglalkozás-sorozaton vesz részt mostantól. A hétfői nap az önálló program, ekkor a kicsik szülők, bébiszitterek nélkül játszanak, tanulnak énekeket, verseket egy, a könyvtárban dolgozó óvónővel. A kísérők, ha szükséges, bemehetnek a gyerekekhez. A foglalkozás elején, némi győzködés árán, sikerült Gibsont a terembe csábítani. Biztosítottam róla, hogy nem szökök meg, amíg ő ott van, sőt, hogy ne érezze magát nagyon egyedül, látótávolságon belül maradtam.
Sajnos neki még ez sem volt elég. Nem sírt, mint a többi gyerek, egyszerűen csak azt szerette volna, ha én is részt veszek vele a mókában. Fogta a kezem, húzott magával, és próbált rábeszélni, hogy én is álljak be velük a körbe táncolni. A győzködéshez egyébként nagyon ért. Egyik reggel Brett már talpig egyetemi tanárhoz illő öltözetében kevergette a szokásos napi rántottáját, mikor Gibson csodálkozva rámeredt, és megkérdezte, hova készül. Brett, mint majdnem minden reggel, újra elmesélte, hogy az „iskolába” megy tanítani a „gyerekeket”. Gibsont a válasz ezúttal sem hatotta meg, kérlelni kezdte apját, hogy maradjon otthon. Ez a kérlelés azonban egyáltalán nem volt keserves, inkább olyan, mint mikor valakit játékra invitálnak.
„De apu, maradj itthon!”
„Sajnos nem lehet! Mennem kell!”
„De legalább próbáld meg. Csak próbáld meg!” Láttam Bretten, hogy egyik szeme sír a másik nevet, hiszen e győzködés felett nem lehet csak úgy érzelmek nélkül átsiklani. Szerencsére, a szülők reggelente általában észrevétlenül osonnak ki az ajtón, így Gibsonnak is könnyebb. Nagyon ritkán fordul elő, hogy keresi őket, vagy érdeklődik afelől, mikor jönnek haza.
A szerdai könyvtárfoglalkozások is hasonlóak a hétfőihez, azzal a különbséggel, hogy ezen a kísérők is bent lehetnek a gyerekekkel. Gibson nagyon élvezte, főleg azt, amikor énekeket tanultunk illetve ritmusra mozogtunk, vagy tapsoltunk. A zene iránti érdeklődése már régebben feltűnt, igaz magától sosem kezd énekelni, de ha valamilyen zenét hall, azonnal felkapja fejét, a táncot pedig szintén nagyon szereti. A foglalkozást vezető hölgy nagyon barátságos volt, minden porcikájával azon igyekezett, hogy a gyerekeket megnevettesse. Ennek ellenére viszont mégsem tett minden szempontból pozitív benyomást szerintem sokunkra, mivel az összes ének szövegét olvasta, sokszor el is hibázta, amitől a foglalkozás elég szaggatottan folyt. Néha az volt az érzésem, hogy nincs teljes mértékben felkészülve erre a feladatra, hiszen ezek a gyerekdalok elég egyszerű dallammal és szöveggel rendelkeznek. Persze, az is lehet, hogy a lámpaláz miatt volt esetlenebb ez az első óra. A foglalkozások végét minden esetben egy kézműves tevékenység zárja.
Gibson a művészi hajlamait úgy látszik, a zenében élik ki leginkább, mivel már az óvodaelőkészítőben komoly összefogásra volt szükség, hogy az óvónőkkel együtt meggyőzzük, hogy legalább ülve maradjon addig, amíg a többiek befejezik a színezést vagy ragasztást. Az utóbbi héten azonban valami csoda folytán Gibson magától az asztalhoz ült és türelmesen megvárta, amíg megkapja az aznapi feladatot. Rögtön gyanakodni kezdtem, hogy mégis elkapott valami betegséget, de úgy látszik csak kedvet kapott ahhoz, hogy a kezeivel gyártson valami érdekességet. Segítség nélkül ragasztgatta a színes alakokat a papírra, és még arra is hajlandó volt, hogy zsírkrétát fogjon és színezzen. Eddig már a ceruza gondolatától is a terem végébe menekült. Boldogan újságoltam Sheilának a fejleményeket. Azt mondta, Gibson nagyon sokáig csak megfigyel dolgokat, és amíg úgy érzi, nem tudja véghezvinni, addig meg sem próbálja, illetve teljes mértékben elutasítóan bánik azt a dolgot illetően. Mikor úgy véli meg tudja csinálni az adott feladatot, bátran áll neki. Ez valóban így történt. Kíváncsi vagyok, ez a lelkesedés és kipróbálás töretlenül fejlődik-e majd.
Ma reggel Gibson a nehézkes ébredés után, még álomittasan, a párna ráncaival arcán, kócos hajjal ücsörgött az étkezőasztalnál, miközben én a reggelijét készítettem elő. Ezután is csak lassú mozdulatokkal pumpálta a dobozból a tejet a müzlire, amit még pár percig csak kavargatott. Ő is azok közé az emberek közé tartozik, akiknek reggelente egy óra kell legalább, hogy a napjuk beinduljon. Épp a tiszta edényeket pakoltam a szekrénybe, mikor hallom, hogy mocorog a széken. Az asztal közepe felé nyújtózott, valamit el akart érni. Még jó, hogy Brett körültekintő volt szemüvegvásárlást illetően. Szemüvege pont az ilyen hirtelen, váratlan támadások ellen lett kiképezve. Szinte lehetetlen tönkretenni, mivel szárai a tér minden irányában forgathatóak, és ezen kívül „ülésbiztosak”. Gibson nem sokat teketóriázott, az „áldozatot” azonnal orrára is biggyesztette, igaz fordítva. Azonnal felcsillant a szeme, és a reggeli bágyadtság szinte pillanatok alatt illant el az arcáról. Helyére ördögi mosoly került, majd vigyorogva forgatta fejét körbe.
Láthatóan nagyon örült az új szerzeménynek. Már épp kérni kezdtem, hogy lassan tegye vissza az asztalra és folytassa a reggelit, mikor egy hirtelen mozdulattal leszállt a székről és azt mondta: „Na jó, most megyek és dolgozok egy kicsit a számítógépen!”, azzal határozott lépekkel megindult az asztal felé, leült a székre, és ütni kezdte a billentyűzetet. A szavam is elakadt. Nem rég még pelenkáért kiáltott, most meg ott ül a gép előtt a „toy story-s” pizsamájában, a kócos hajával, a csálén álló szemüvegben, és mint egy igazi férfi dolgozik. Vagy legalábbis úgy tesz...
