A hétvégén a városban járt Thomas, és bár az élményt csak utólag lehet elmesélni, az előadást látva azért legközelebb már tudjuk, mire számíthatunk.
A hétvégén a városban járt Thomas, és bár az élményt csak utólag lehet elmesélni, az előadást látva azért legközelebb már tudjuk, mire számíthatunk. Szubjektív kritika autentikus nézőktől.
Nincs olyan nap, hogy ne kerülne terítékre nálunk otthon Thomas, a gőzmozdony. Készletünk teljes, vannak benne sínekből és vonatok, könyvek és filmek a végkimerülésig. Igazi kultikus rajongás ez, ahogy egy négyéves tud rajongani dolgokért. Így aztán nem is volt kérdéses, hogy rögtön, gondolkodás nélkül veszem meg az igencsak borsos árú jegyeket.
Kicsit persze izgultam, hogy milyen lesz a jó előre beharangozott előadás, ami feltűnt minden busz oldalán, óriásplakátokon, amerre csak jártunk. Talán még jobban is izgultam, mint a gyerekek: igazából tartottam a csalódástól. De ahogy közeledtünk az Aréna felé, az áramló tömeg némileg megnyugtatott. Nem csak én dőltem be a reklámoknak – ezt egy szülő nem szívesen vallja be magának.
Nagy tömeg volt, annyi bizonyos. A gyerekek, ahogy elnéztem, jobbára a 2 és 5 év közötti korosztályból kerültek ki, mi pedig pont beleillettünk ebbe a sorba. A nézőtér okozott némi gondot, hiszen teljesen lapos volt, a hungarocell ülésmagasítók is csak némileg orvosolták a helyzetet, úgyhogy megjegyeztem magamnak, hogy az Arénában vagy legelöl ülünk (amit kisebbeknek nem ajánlok az esetleg túl erős fény- és hanghatások miatt), vagy a karzaton, mert onnan garantáltan látni mindent. Főleg ha ekkora vonatokról van szó.
Mire megkezdődött az előadás, már kellően izgatottak voltunk, vajon mit fog csinálni Thomas, és ment a licit, hogy vajon melyik mozdony jelenik meg először. Maga az előadás kétszer háromnegyed órán keresztül tartott, közepén 15 perc szünettel. Egy kicsit hosszú ilyen kicsi gyerekeknek, de azért még éppen kibírható, bár a két év körüli kicsiket szemmel láthatólag nehéz volt visszacitálni a szünet végén az ülőhelyre. De amint bent voltak, csillogó szemmel végig a színpadra koncentráltak.
Maga az előadás nekem, mint felnőttnek, nem tűnt túlzottan magas színvonalúnak. Egyrészt kicsi volt a színpad, másrészt összesen vagy 8 szereplő volt. A mozdonyok közül csak Thomas és Percy jelentek meg teljes valójukban, illetve Gordon és James arcát láthattuk még. A zenék és a történet sem emlékeztetett a filmeken, illetve a mesékben látottakra, így aztán hiába próbálták folyamatosan bevonni a gyerekeket, ők a dalokat nem tudták a színészekkel együtt énekelni. Mindamellett mégis lelkesen tapsoltak meg huhúztak, amikor erre felszólították őket.
Az előadás felében én a saját gyerekeim arcát néztem. Őket megbűvölte az egész, a hatalmas tér, a sötét nézőtér, a sok-sok gyerek és persze az előadás is. Végigbámulták a két felvonást, csak néha-néha kérdeztek, értetlenkedtek a történet folytán. Számukra ez igazi élmény volt, amiről aztán hazáig lehet beszélni, kérdezgetni és morfondírozni. Majd aztán még napokig beszélgetni róla, lefekvés előtt pedig újra és újra elmeséltetni, mi hogyan történt.
Éppen ezért én azt kívánom, hogy minél több ilyen előadás jöjjön a városba, minél több gyerek mehessen és élhessen át ilyen élményeket. Annak pedig kifejezetten örülnék, ha magyar előadók, magyar gyerekszínházak is így meg tudnák tölteni a sportcsarnokokat.
