Ha valami okból megindulna a szülés vagy meg kellene indítani, már lenne esélyem arra, hogy életben marad.
23. hét
Igen, huszonharmadik hét. Ha valami okból megindulna a szülés vagy meg kellene indítani, már lenne esélyem arra, hogy életben marad. És arra is, hogy fogyatékos lesz egy életen át. Iszonyatosan kemény dolog elveszíteni egy babát, aki ember lehetett volna és nem lett. Ez igaz.
Perben és haragban lettem volna minden égi és földi hatalommal, akár évekig, míg visszanyerem a békémet és elfogadom a történteket. De... jobban rettegek most. Nem dönthetnék, hogy a babám életben maradjon-e vagy sem, akárhogy alakulna a korai érkezés miatt: akár fogyatékosan, akár egészségesen kell élnie. Ez pedig az egész családom sorsát meghatározná, nem csak az övét.
A babákat körülbelül a huszonnegyedik hét körültől próbálják megmenteni, és a huszonhetedik hétig számítanak extrém koraszülöttnek. Ha ezt az időszakot átlépik, nemcsak a túlélési esélyeik javulnak drasztikusan, de annak esélye is egyre kisebb, hogy későbbi életükben tartósan - a koraszülés miatti - fogyatékossággal kell élniük. Ezért szeretnék már a huszonhetedik hétnél járni. Nem, nem gondolom, hogy repesnék a boldogságtól, ha a harmincadik héten megszületne, de tudom, hogy tele lennék optimizmussal, valahogy biztos lennék benne, hogy egészséges lesz végül. Most még nem. Most még félek. A szemem előtt peregnek a képek, amikor először láttam hatalmas szállító inkubátort tenyérnyi csöppséggel a kórház folyosóján. Most is sírok, mikor eszembe jut.
Fél évet dolgoztam szellemi fogyatékosok között (túlnyomó többségük testi fogyatékos is), nagyon szép helyen, ahol igazán megadtak nekik mindent. Sokféle állapotú emberrel találkoztam. Gyerekekkel, akik felnőtt korukra önálló életet élő nem-annyira-okos átlagemberek lesznek; és láttam olyanokat, akikről soha nem fogjuk megtudni, hogy bármit is felfognak-e a körülöttük zajló világból. Akiknek a teste alig működik.
Mivel nem csupán néhány megható órát töltöttem velük, számomra eltűnt ennek az állapotnak a többszörös különlegessége. Ugyan természetes ránéznem egy fogyatékosra, és komolyan megszerettem azokat, akikkel dolgoztam; de azt is tudom, hogy micsoda elképesztő munka napról napra együtt élni velük. Ez egy intézet volt, ahol este felvettem a kabátomat és hazamentem kikapcsolódni. Aki a családjában él együtt fogyatékossal, nem veszi fel este a kabátját és nem megy sehova. Lehet, hogy soha.
Több a kérdésem, mint a válaszom. Meg lehet tenni egészséges gyerekkel, hogy egy fogyatékos testvért nevel a szülő mellette? Hogy így soha nem tud az ép annyit figyelmet kapni, amennyit megérdemelne? Hogy mindig a gyenge van a középpontban? Hogy a szülő örökségként a saját élete utánra is állandó feladatot hagy az egészséges gyerekére? Nemcsak a saját, hanem a gyereke egész életéről dönt? És ki lehet bírni szülőként a napi huszonnégy óra szolgálatot? Mindig? Hogy esetleg nincs kire hagyni a sérültet? Kibírható az elmagányosodás, a bezártság? Hogy nincs nyaralás, pihenés, csak mindig ugyanaz a munka?
De le lehet-e passzolni intézetbe saját családtagot? Ahol esetleg töredék figyelmet, szeretetet és ellátást kap? Ahol félhet egyedül, ahol nincs ki megfogja a kezét? Arra gondolni esténként, hogy hiányzik neki az anyja? Vagy lehetséges a fogyatékos kisbabát a kórházban hagyni és úgy tenni, mintha nem is létezett volna sohasem? Hogy lehet ilyen tett után tükörbe nézni? (De el tudnám ítélni azt az embert, aki megteszi?) Hogyan lehet ezt elmagyarázni a testvérének?
Várom a heteket, hogy múljanak. Nem akarom megtudni, milyen lenne, ha válaszolnom kellene ezekre a kérdésekre.
AMK
