Eszébe jutott már valakinek az a kérdés, hogy miért kell bekötni a tankönyveket? A gyerekek 8-9 hónapig használják csak őket, igaz, forgatják, hajtják, írnak bele, tehát rendszeresen nyúzzák, de ez az idő rövid ahhoz, hogy a könyvek tönkremenjenek. Év végén pedig úgyis az egész pakk a szekrény mélyére/pincébe/padlásra vándorol, valószínűleg soha senki nem fogja őket ismét használni. Ezek a gondolatok akkor kezdtek motoszkálni bennem, amikor az iskolakezdéskor egy nagy kupac könyvet kellett bekötnöm – öntapadós fóliába. Aki próbálta, tudja, hogy nem egyszerű feladat. Nekem másfél órámba telt a ragacsos fóliát ráerőszakolni a könyvekre, közben egyre vörösödő fejjel káromkodtam – magamban
Szokásomhoz híven az utolsó napra hagytam a könyvek bekötését: akárhányszor neki akartam kezdeni, hirtelen mindig találtam fontosabb feladatot. A Pató Pál-megoldásnak köszönhetően akkor álltam neki, amikor tényleg lett volna fontosabb dolgom. A kapkodásból semmi jó nem sült ki, a nyavalyás fólia hol felpöndörödött, hol idő előtt odaragadt a könyvborítóra, és olyan is volt, hogy a két ragadós rész tapadt egymásra, menthetetlenül. Leggyakrabban buborékosan ragadt. Ilyenkor könyörtelenül letépkedtem a hólyagos fóliát, és az egészet kezdtem elölről. A borítómennyiség vásárlásakor viszont nem számítottam arra, hogy ilyen rossz hatásfokkal fogom művelni a könyvkötési feladatot, és hiába vettem többet, mint amennyire előreláthatólag szükség volt, este 9-re ott álltam egy zsák összegyűrt csomagolópapírral és négy bekötetlen könyvvel.
Az iskolánkban erősen javasolták, hogy átlátszó fóliába kössük a könyveket, hogy könnyebben felismerjék a kicsik (főleg elsőben-másodikban), hogy melyiket kell előkeresni. A hagyományos könyvborítók, csomagolópapírok ezért szóba sem jöttek, a csak két oldalon tapadós átlátszó fóliák pedig nem tűnnek túl tartósnak, ezért választottam ismét a teljes hátoldalon ragacsos bekötőfóliát (pedig már tavaly is szívtam vele).
Mikor nagyon elkezdtem sajnálni magam, eszembe jutott kolléganőm, akinek idéntől három iskoláskorú gyereke van, segítsége viszont nulla – bele sem merek gondolni, hogy néhány év múlva nekem is három iskolás gyerekem lesz - ez háromszor ennyi bekötni való füzetet és könyvet jelent. Remélhetőleg addigra a legnagyobb magától köti a könyveit. Vagy én leszek sokkal tapasztaltabb és rutinosabb. Esetleg rájön valaki, hogy – mint az iskolaköpeny esetében húsz évvel ezelőtt – a könyveket bekötni fölösleges.
