Vagy tíz éve nagy divat volt graffiti-feliratokat könyvben kiadni, magam is vettem egy-kettőt, könnyesre röhögtem magam a jobb vécéfeliratokon, aztán el is felejtettem, de ahogy valamelyik nap belepillantottam, megláttam benne a Minden Kisgyerekes Anya Tipikus Falfirkáját. Imígyen:” HÁT SOSE HAGYJÁK, HOGY BEFE” Na ez az. Ehhez képest smafu a büdös pelenka, az örökké rendetlen lakás, amiben Lego-darabokra lépsz mezítláb, a nyávogás reggel, hogy miért kell felkelni, meg a nyávogás este, hogy miért kell lefeküdni, meg jó néhány hasonló.
De hogy bármilyen nagyobb koncentrációt, esetleg megszakítatlan-megszakíthatatlan munkafolyamatot igénylő dolgot leginkább csak éjjel (meg időnként akkor se) lehet csak csinálni, anélkül hogy percenként katasztrófát kellene elhárítani, orrokat megtörölni, építőkocka-várakat, kajla vízfestményeket megcsodálni, kiszedni a kezéből a lexikont, a kisestélyit vagy a kenyérvágó kést, hát ez az igazi. És mindezt real time, tíz perccel később már késő, futhatsz a rántás, a baracklekvár, a félig telt fürdőkád, a jaj-lecsöpög festőhenger vagy bármi más mellől, lesz, ami lesz, kormos, csöppös, túlfőtt, kifolyt, ez van.
Elkezdek mondjuk gyomlálni, mert úgy néz ki a kiskert, mint amin tábla virít, hogy Tavalyi Gazok Reprezentatív Kiállítása. Eljutok a feléig, már majdnem úgy néz ki, mint... ekkor felharsan a terasz felől, hogy oáááááááá...! Én meg futok, két nap és két kiadós eső után összeszedem a rozsdásodni készülő kerti szerszámokat, kihajítom a gondosan zacskóba gyűjtött gazt, ami addig némi macska-hagyatékkal összekeveredve illatozott a kert közepén, akkorra a gyomok persze megint szárba szökkenek, a maradék virágok körül pedig vidám táncot lejtenek a meztelen csigák, szerintem harsányan énekelnek is hozzá, én legalábbis mintha hallanám néha.
Elkezdek valami ételkölteményt, gondosan kikészítem a hozzávalókat, a receptet, vágom, rakom, karikázom, párolom, fűszerezem, aztán oáááááá... esetleg „jajj, anyaaa, leeejtettem, elesteeeeem...” mire visszaérek kozmás, levet eresztett, összeesett, a maradékkal meg épp a kert felé inal a macska. Sebaj, a gyerek szereti a zacskós levest és a rántottát is.
Elkezdem megírni, jaj de jóóóó, még valami illusztráció kéne hozzá, anyaaaaa, húzd le a vécét léccciiii és hol a Barbibaba cipője, kimegyek, lehúzom, megkeresem, tisztába is teszek valakit, mire visszajövök, bűnbánó arc fogad, izé, valami történt....na ja, egérrel kijelölte, szóközt nyomott, majd 63 darab ikszet, ennyi maradt a műből, ami persze nem volt még lemezre mentve. Ha a fejemben úgy-ahogy megmaradt, akkor lehet elölről kezdeni.
NE NYISSÁL ÚJABB FRONTOKAT!- ripakodik rám a zember, na persze, a csapban már megint ázik valami, két órája kellett volna kiszedni a folttisztítóból, a gyereket gyanúba veszi, tán a porszívót választotta alvóállatnak, vagy miért van a masina a gyerekszoba közepén?, a konyhában egy félkész saláta és néhány kozmás hússzelet, a fotelban kivasalt, ám el nem rakott ruhák halmaza, és ennek a tetejében én most valami bonyolult banki tranzakciót kezdeményezek a nyolcadik kinyitott ablakban a gépen (időkorlát lejárt, kérem indítsa újra a műveletet felirattal), a félredobott telefonban a Művek diszpécsere, halló, halló, rendben van a vízóra állásának bediktált értéke akkor? Elkezdtem én mindent, csinálnám, csak sose hagyják hogy befe...
No igen, jó lesz ezt az irományt is sürgősen menteni, mert a babakocsi gyanúsan mozog, nem, nem a macskák, azok itt ülnek, és csak arra várnak, hogy felpattanjak az asztal mellől, ahol középen tálban rakott csirke díszeleg. Amit persze ottfelejtek. Ilyenkor jön el az ő idejük.
