Amikor terhes voltam, mindig nagy ívben kerültem az olyan híreknek, írásoknak még a környékét is, amik tragédiákról, idő előtt megszakadt életekről, vagy a még épp csak elkezdődöttek végéről szóltak. Aztán egy napon az én életemben is eljött az a nap, amikor a google keresőszava a „terhesség alatti vérzés” lett, fél lábbal már az ügyeleten. Első alkalom, nem első – szintén tervezett, de meglepően gyorsan befutó – pozitív teszt. Első alkalom az éjjeli ügyeleten. A hideg folyosókon kopogó cipőjű medikus, aki megvizsgál és ultrahangot csinál. Ügyetlen még kicsit, de végül látja: dobog a szív, akiért az enyém dobog. Pihenés, ne aggódjak. Kérem, adjon progeszteron kúpot, mert gyanúsan nem okádok hetek óta, pedig azelőtt... Nem ad. Hogy számít-e? Sose derül már ki.
Két nap múlva délutáni ügyelet. Saját dokim épp magánrendelésén (én is ott ülnék, ha nem itt). Méhszájvizsgálat, komor arc. Az ultrahangra egyből az osztályos doki is érkezik. Arcuk fásult, beszédük szakmai. A szívem kőből. Az áramlás folyamatos a mittommiben. Látom, hogy nem látom. Már soha. Incomplet vetélés. 8. hét. Műszeres befejezés kell, mert folyamatos a vérzés, van, ami bent maradt. Szívem kőből, arcom is. Ezek előtt nem sírhatok. A folyosón a férjem, gyerekeim (épp családi programról jöttünk). Egyikük olvas csak az arcomból. Neki hiába a mosolyom. Ő a másik felem. „Anya itt alszik egyet, a doktor bácsik meggyógyítják a hasát” A kicsik elhiszik. Sose fogják megtudni, előttük álarc van rajtam. Integetünk, ők vidámak. Már két szív van összetörve.
Az egyik ügyeletes kéri, várjak. Várok. A folyosó összes feliratát elolvasom: visszafelé. Muszáj, mert ha nem teszem, ha nem kényszerítem az agyamat arra, hogy járjon, összeomlok.
Olvasok visszafelé a betegfelvételen, ahol mindent, ami amúgy is benne van a gépükben, egyenként bediktálok. Próbálok kérdéseket feltenni. Miért. Mi, mit jelet. Kérem, vigyázzon a méhemre, hadd jöjjek a szülőszobára is. Ha nem jár a fejem vagy a szám, össze fogok zuhanni. Ha elkezdek sírni, nincs gát, ami feltarthatja a könnyeimet. Ne most! Még ne! Betesznek egy szobába. Szerencsém van, mindenki sortársam. Abortuszra ma senki sem vár itt. Irtó lazák vagyunk, de látom a szemükben, értik, mit érzek. Más nem is kell. Itt nincs szánalom, nincs sajnálat a szemekben, csak testvériség, megértés.
Hallgatom őket. S: Harmadik vetélés. 12. 20. 16. hét, első gyereket szeretnének. K: Négy éve hol nem sikerül neki, hol elvetél. P: méhen kívüli terhesség. Vidékről mentő hozta. Az ügyeletes orvostól nem, csak a papírjáról tudta meg: kiveszik a petefészkét is. A másik nem jó régen. Nem lehet gyereke. És felszakad egy icipici hála hangja a szívemben, hogy vannak gyerekeim, hogy megadta az ég! És azért sírok is, mélyen belül. Csak egyre üvöltök és sírok. Én vagyok a legszerencsésebb a szobában. Vakok között a félszemű. Minden relatív.
Mind nagyon lazán beszélünk ezekről a dolgokról. Mit az nekünk! De ha belenézel a szemünkbe, láthatod, hogy a lelkünk sikít. De kívülről nyugalom fedi lelkünk viharát. Eljönnek értem, a lányok szemében jókívánság, érzik, amit én, mintha egy test külön darabjai lennék. Ez jó. Nem kell mondanunk semmit. Felismerjük egymásban magunkat.
Műtő. Még sose altattak. Próbálok kedves lenni az ottaniakkal. Az anesztes orvosnőt meg is nevettetem. Remélem, vigyáz rám a doki, bárki is az (nem jegyeztem meg a nevét – az agyam lefagyott, információt nem tárolt akkor). Kész. Ennyi volt. Visszavisznek a szobába. Felébresztettek a műtőben, de arra nem emlékszem. Talán jó lett volna az előtte levő négy órát is kitörölni. A műtős fiú letesz az ágyra én – szobatársaim még másnap is ezen nevetnek – elköszönök: „Viszont nem látásra”. Nem emlékszem, de a lányok segítenek, párnámat elrendezik kényelmesen, betakarnak, valaki a kezembe nyomja a mobilomat, a férjemet tárcsázva. Jelentem megvagyok, és kómába zuhanok.
Éjjel ébredek. Fáradt, kiégett... hát, valahogy úgy. És most már sírok. Csak nézem a gipszkarton álmennyezetet és sírok órákig. Aztán felöltözöm és kimegyek a folyosóra telefonálni. Ébren van. Ő s sír. Tartja bennem a lelket. Nem tudjuk, a név, a név, ami egy egycentisé volt, lehet-e még valakié. Két órán át beszélünk. Aztán sírok tovább és alszom kicsit. Reggel. Egy új nap. Ismét álarcban. Másnap azt mondják a rádióban, a tegnapi nap tudósok szerint az év legrosszabb napja volt. Szerintem is. A vérzés még pár napig tart, de gyenge. A szívemé? Még pár hónapig tart és erős. Hogy mit hoz az élet, meglátjuk, 1 hónaptól, 6 hónapig terjedő várakozást javasolnak, az átlag a 3 hónap. Utána?
Csak egyet tudok. Ha hányni fogok, mint a lakodalmas kutya nem fogok panaszkodni. Az orvosom megnyugtat, koraterhesen progeszteron kúpot fog írni, és ha hormonális oka volt, azt kiküszöbölhetjük. Ha más oka volt, reméljük, nem ismétlődik meg. Reméljük...
Selar
