Anyák napján már végigzongoráztuk magunkat, anyánkat, nagymamánkat, eltűnődtünk azon, apák napja intézményesen még mindig miért nincs nálunk. Van azonban egy nem elfelejtendő csoport – azoké, akik nagyon, de nagyon szeretnének-szerettek volna, mégsem lehettek anyák. Néhány történettel nekik nyújtok most át egy képzeletbeli csokrot – mert rajtuk, legtöbbször, igazán nem múlott.
Sokan vannak valahogy a környezetemben, idős nénik, középkorú asszonyok, velemkorúak. Végignézve az idősebbeken, a családfám egyik oldala van tele velük. Egyikük, nevezzük Máriának, csodaszép lány volt, hamar férjhez is ment, a férje vele egykorú volt, és igazán mintaházasságban is éltek. Csak a baba nem jelentkezett. Mária férje nem volt rest elmenni az orvoshoz – akkoriban ez nagyon ritka volt –, az orvos hüledezett is, aztán rákérdezett, és a kedves felesége? Ám Mária úgy gondolta, ha az Odafennvaló neki gyermeket akar adni, akkor fog is. Nem adott. Mária és férje egy korán félárvává lett rokongyereken élte ki leginkább apai-anyai érzelmeit, ahogyan Mária testvérének, és feleségének, Ilonának is a nővérek-öcsök gyerekei jutottak csak.
Ilona fiatalon, ötvenhatos emigránsként talált a férjére, már külföldön. Máriával ellentétben ő szegény futkosott pincétől padlásig, hátha van orvosi megoldás – mivel egyértelműen tán ki sem derült, mi az akadály. Amikor közölték velük, kimerült az eszköztár, nagyon elszomorodtak – akkoriban jártak Magyarországon először 1956 után. Ilona sógornője hirtelen levegőt sem kapott, amikor azzal álltak elő, adják nekik az akkor két-három éves kis Esztert. „Te fiatal vagy, neked még lehet – mondták Eszter édesanyjának –, nekünk nem lehet. Hidd el, nem lenne nálunk rossz sora.” Persze a dolgok nem így működnek, Eszter Magyarországon maradt, a távoli rokonok végigasszisztálták, ahogy a kedves kislányból tüskés kamasz, magát kereső fiatal nő, majd tenyeres-talpas családanya lett. Vajon eltűnődtek-e utána, mi történik, ha velük megy akkor? A távoli országba azonban már nemcsak Esztert, de valamennyi testvér valamennyi gyerekét meghívták. Ha már sajátjuk nem született.
Marianna majdnem ötvenéves koráig reménykedett. Összeszámolva egy családi ház árát költötte kezelésekre, csodamódszerekre és csodaszerekre. Tökéletesen eredménytelenül. Kálváriáját végigdrukkolta az egész rokonság, de amikor felvetették neki, fogadjon örökbe – no, azt már nem. Maradt a bánat, a kárpótlásként megélt szép szakmai karrier, a rokon gyerekek szeretgetése.
Gabriella tanár lett, egy gyerek helyett többszáz „gyereke” lett. Most, túl a nyugdíjkorhatáron, kollégiumi nevelőtanár – úgy van egyedül (soha nem volt férjnél), hogy sosincs egyedül. Húsz évvel ezelőtti tanítványai is rendszeresen leveleznek-telefonoznak vele, talán azért nem lett sajátja, mert akkor nem látta volna ennyire tisztán a fától az erdőt. Azt a hatalmasat.
És a fiatalabbak - Fruzsinát az isten is anyának teremtette, gondoltuk már húszéves korunkban is. Gömbölyű testéhez gömbölyű lélek is tartozott, már akkoriban is pesztrált kisgyerekeket, amikor mi még idegesítő kis lényeknek tartottuk őket, és a felelősségtől is rettegtünk volna. Fruzsina és párja is végigzongorázott minden lehetséges technikát és terápiát – amikor a lombik sem sikerült, Fruzsina feladta. Nem lett, hát nem lett. Örökbefogadásra egyelőre ők sem gondoltak, ki tudja, mit hoz a jövő. Elméletben neki még van pár éve akár arra is, hogy mégis megfoganjon.
Mint Ágnes, utolsó történetem hőse, a reménysugár. Aki soha életében nem védekezett, de harminckilenc éves koráig elkerülte a gólya. Egy hosszú és viszonylag kiegyensúlyozott házasságból is kilépett harmincéves kora után, mert a férje, mint rájött, igazából nem is akart gyereket. Ágnesnek a kivizsgálásokon azt mondták, ne nagyon reménykedjen, ő pedig lépett – megindított egy örökbefogadási procedúrát, ráadásul szántszándékkal hátrányos helyzetű, némileg sérült gyerekre gondolt. Amikor egy kisfiúval elkezdett barátkozni, közben a szerelem sem kerülte el. Gondolta, miért is ne, miféle kockázatom lenne, mikor ágyba bújt a jóval fiatalabb férfival. Hogy nem sokkal utána rémült-boldogan lássa: terhes, ő, a „meddő”. Azonnal tudta, ennek a gyereknek maradnia kell, akármit mond az apa. Aki meglepetésére szinte azonnal hajlandó volt Ágnest feleségül venni – egy kemény feltétellel. Az örökbe fogadandó kisfiúról ugyanis hallani sem akart, csak a saját fiáról. Néhány átbőgött éjszaka után Ágnes elfogadta a feltételt – a sors néha furcsa kacskaringókra kényszerít bennünket. De ő végül, lemondás és feladás után, mégiscsak anya lett. És ha nem szül egyet sem, alighanem akkor is lett volna egy maszatos kéz, ami virágot nyom a kezébe anyák napján.
Róluk se feledkezzünk el ma.
