Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem számítottam arra, hogy a megérdemelt vakációm úgy kezdődjön, hogy jó pár napon át egy budapesti kórház belgyógyászatának vendégszeretetét élvezem zöld arccal.
26. hét
+7,5 kg
A Gyalog galoppban mondják, hogy „Senki sem számít a spanyol inkvizícióra”, és én sem számítottam arra, hogy a megérdemelt vakációm úgy kezdődjön, hogy jó pár napon át egy budapesti kórház belgyógyászatának vendégszeretetét élvezem zöld arccal, miközben egy csövecske lóg ki a jobb kézfejemből és azon keresztül kapok inni. Azt sem gondoltam, hogy belekukkanthatok egy magyar szülészeti osztály zárt világába, és alaposan megvizsgálnak engem is. Mégis ez történt, egy nagyon rossz időzítéssel elkapott vírus következtében.
Alig pár órája voltam csak Magyarországon, amikor a már többször említett hormonálisnak hitt orrmizériám újra előjött, mégpedig kiújult erővel. Aludni alig tudtam, napközben meg csak szipogtam és nyüszögtem. Többnapos és több éjszakás folyamatos orrfújás, horkolás és levegőkapkodás után hulla fáradtan, és egy kicsit kiszáradva tértem nyugovóra hétfőn este, miután a kicserepesedett orrcimpáimat alaposan bekentem Neogranormon kenőcsel.
Bizakodtam, hogy végre kialhatom magam. Hát a sors enyhén szólva nem így akarta. Éjjel 2 felé arra ébredtem, hogy rettenetesen rosszul vagyok, ráz a hideg, és a gyomrom emelkedik a torkom felé. Még annyit sikerült kinyögnöm, hogy „vödör!”, de párom az ajtóig sem jutott, mire tudtam, hogy késő lesz az a vödör. Az eseményeket komplikálta, hogy a lányunk közvetlenül mellettem aludt, az ágy széléhez húzva. Csak úgy úszott meg pár centivel egy rettenetesen brutális ébresztést, hogy sikerült az utolsó pillanatban félrerúgnom a járókáját. Felébredt így is, tejet kért és kicsit csodálkozva figyelte, hogy mi történik. Sajnos itt nem értek véget az éjszaka izgalmai, hanem egyórás ciklusokban megismétlődött a fenti szörnyűség, bár szerencsére a vödör jelenlétében.
A gyerek nagyon viccesnek találta, amit a vödörrel az ágyban művelek (hangosan nevetett), de ezzel egyedül volt. Reggelre paff voltam, már a víz sem maradt meg bennem egy percnél tovább, és jártányi erőm sem volt. Egy rokon jött értem délelőtt, hogy orvoshoz vigyen, addigra már mobillal a kezemben elbóbiskoltam a programjaimat lemondó hívások között, ruhában. A gyereket elvitte anyósom magához, ez már úgyis előre meg volt szervezve. Annyira felkészületlen voltam, hogy csak az angol terhes könyvemet és az igazolványaimat vittem magammal az orvoshoz, semmi mást. De persze azonnal benntartottak a kórházban, perceken belül ment a vénámba a B vitamin (a hányás megállítására) és az infúzió, a kiszáradásom miatt.
A kiszáradásom, nyilván részben annak köszönhetően, hogy már előzőleg is napokig folyt az orrom, olyan súlyos volt, hogy a belém töltött literek ellenére több mint egy fél napig nem pisiltem, és a hasam is észrevehetően laposabb lett, mint a teve púpja a sivatag átkelése után. Egy liternyi infúzió után áttoltak a nőgyógyászatra is, hogy megnézzék a kisbabát, nem esett-e valami baja. Addigra már nagyon aggódtam érte, mert a legelső hányás óta megállás nélkül folyamatosan rugdosott szegény, több mint 12 órán át. Mialatt a szülészet-nőgyógyászat folyosóján jó sokáig vártam az ügyeletes orvost a tolószékben bambulva, megfigyelhettem az osztály bennlakóit, amint jöttek-mentek a kórtermekből. Újszülöttet nem láttam és nem is hallottam, de szép számban mentek el körülöttem a pizsamás, köntösös, és nagypocakú nők, keresztrejtvénnyel, újsággal, pohár vízzel a kezükben.
Mivel én az utcáról érkeztem, azonnal észrevettem, hogy mekkora a kontraszt a kinti világ siető emberei és a kórházlakók között. Itt benn mindenki nagyon lassan járt, kicsit csoszogva bolyhos papucsokban, a semmibe meredt szemekkel. Fogalmam nem volt róla, hogy csak pár óra kérdése és én is átveszem majd ezt a lassú ritmust, és kifejezéstelen tekintetet. Megnézegettük egymás hasát, és összemosolyogtunk, de senki nem beszélt senkivel.
A vizsgálat rövid volt, mosolytalan, és számomra sokkoló, meglepő újdonságokkal. Az angolszász rendszerből idecsöppenve meglepett, hogy a férfi orvos egyedül volt velem egy hüvelyi vizsgálat alatt, és félmeztelenül kellett felmásznom a vizsgálóasztalra jelenlétében, mialatt semmi nem takart. Nagyon meztelennek éreztem magam. Nálunk az orvos elhagyja a szobát, mialatt a páciens levetkőzik és rendelői kötényben, papírlepedővel takarva, magától lefekszik. És szinte mindig jelen van egy ápolónő vagy női asszisztens. Eleve hüvelyi vizsgálatom még soha nem volt terhesen egészen mostanáig, az előző terhességemkor a szülés alatti 4 centis táguláskor nyúltak belém először, most meg még soha. Nagyon kellemetlen volt, és kicsit aggódtam is, hogy nem lesz-e probléma belőle. De nem lett. A baba rendben találtatott az ultrahangon, a magzatvíz is, a méhszáj is, és mehettem vissza a másik épületi kuckómba az infúziós tartály alá.
Estére megtudtam a vérvizsgálatok eredményét: egy csúnya és agresszív vírust nyeltem be valahogyan, attól hánytam annyit. Gyógyszeres kezelés erre nem volt lehetséges, csak hányáscsillapítás, nagyon sok folyadék a kiszáradás ellen, és pihenés. Estére megjött a párom, hozta a kórházi szütyőt, piperékkel, pizsamával, mobil töltővel és kaptam kétszersültet, amit semmi kedvem nem volt megenni, de muszáj volt, már csak a baba miatt is. Amikor a „utántöltések” között ideiglenesen szabadlábra lettem helyezve, akkor sem tudtam mit kezdeni magammal, mert a jobb kezem, a belészúrt kanül miatt használhatatlan volt. A bal kezemmel csigalassúsággal írtam az sms-eket, magányos voltam és nagyon hiányzott a családom. Annak ellenére, hogy kiváló, kényelmes és csodás helyem volt, és mindenki nagyon kedves volt velem, nem tudtam túltenni magam azon, hogy milyen hirtelen mentem át gondtalan, problémamentesen várandós kismamából rossz közérzetű kórházlakóba.
Még két napra volt szükség ahhoz, hogy „visszakapjam” a kezem és hazaengedjenek. Rájöttem, milyen szerencsés vagyok, hogy belátható időn belül szabadulhatok. Most egyre-másra jönnek elő az ismerőseim történetei arról, hogy hány hetet, hónapot töltöttek terhesen kórházban. Úgy, hogy sehogyan sem volt kényelmes a fekvés, unatkoztak, nem ehették vagy ihatták azt, amit megkívántak, és az egész életüket maguk mögött kellett hagyniuk terhességük érdekében. Nekem mindig nagyon nehéz volt megmaradnom kórházban. Pár éve a gerincműtétem után órákkal már hazakönyörögtem magam, és a császármetszésem péntek este volt, de kedden reggel már indultunk haza. Az nekem egy maratoni kórházi tartózkodásnak tűnt.
Még nem vagyok a régi, de sokkal jobb a helyzet, és óráról órára javul. Erőtlen vagyok, rengeteget alszom, a fejem folyamatosan tompán fáj és gyomorégés kínoz minden étkezés után tegnap éjjel óta. Lehet, hogy ez már velem is marad júliusig, hiszen pont ilyentájt szokott ez megjelenni. Sebaj, a Rennie sokat segít és itthon lehetek a családommal, amitől nagyon boldog vagyok. A hasam is visszanyerte eredeti méretét, talán még nőtt is egy kicsit, ami megnyugtató. Az is, hogy a baba is kialudta magát végre, nem csak én. Nagyon megijesztett, hogy olyan sokáig folyamatosan rúgott, bokszolt és forgolódott. Most néha szünetet tart, bár határozottan aktívabb, mint azelőtt. Annak külön örülök, hogy a családon belül láthatóan senki más nem kapta el a vírust, azaz valószínűleg az nem fertőző rajtam keresztül. Ezt most nagyon rossz lenne végignéznem máson.
Másutt
