Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A császáros szobatársunk sajnálja, hogy nem lett szülésélménye. Ketten győzködjük, hogy higgye el, a hüvelyi szülés sem mini orgazmus, mi már csak tudjuk, mindketten a másodikat szültük.
A második általában gyorsabb és könnyebb, ezzel biztat a doki már az elején. No, az nem ártana, mindenesetre már nem kívánkozom különleges szülésélmény után, legyünk túl rajta valahogy, oszt annyi. A terhességélményem is más a végén, fulladok, vizesedem, derékfájok és kimerülök az utolsó napok mindegyikén. Aztán egy szombat este plutty, meseolvasás közben távozik a nyákdugó, a lánynál észre sem vettem, hogy volt ilyenem. Hé, maradj már egy kicsit, mondom a babának, nagyanyád épp vidéken van, remélem, nem szeretnéd az öt és fél éves nővéred jelenlétét megszületésedkor, vagy apád ne legyen ott? A fene megy el rajtatok, nőkön, muter, mondhatja válaszul magzatom, nem te nyígtál, hogy szülni szeretnél már, mert eleged van? De azért kivárja a hétvégét, hogy sokkal több türelmi idő már nem lesz, azt sejtem.
Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Hétfő reggeltől egyfolytában úgy érzem, én mostan szülök. Hogy mire alapoznám, az rejtély, de valahogy TUDOM. A nyákdugó utolsó darabjai is távoznak, fel is hívom a szülőszobát, ugyanmááá, nyákdugó, maradjon veszteg, ha más jel nincs. Őrült vásárlásba kezdek, csupa hülyeség, virágföld, macskaeledel, gyerektea, efféle. Hátha kell, amíg nem tudok boltba menni. Rendszertelen jóslófájások közepette már párban megyünk a lányomért az usziba, néznek is ránk, mint a kétfejű borjúra, de hát hátha egyenesen a kórházba visz az utunk utána. Amikor ismét közlöm, hogy én mingyá szülök, egy anyatárs néz rám értő szemmel: „úgy is nézel ki”, a többiek kiröhögnek. Otthon pár óra nyugalom következik, úgy tűnik, a kiröhögőknek van igaza, közben őrült tempóban az MP3 lejátszóra másolgatok szerintem szüléshez illő zenéket. Pedig tudom, hogy csak egyre lesz igazán szükségem, amire pár hete spontán meditáltam egyre nagyobb, kinyíló kapukat, hogy a végén egy fény-alak kilépjen rajtuk.
Este tíz felé, lezuhanyozok, biztos, ami biztos, hajat is mosok, bebámulok a tükörbe. Jól nézzed meg, mondja a belső hang, most látod utoljára az irdatlan hasadat, több nem lesz. Ez a hang nem szokott hülyéskedni, életem sok csodás és rémes pillanatát megjósolta már. De azért csak bebújok az ágyba, úgy látszik, tévedtem, mégse szülök én ma.
Pppppaaaaang.
- Hallottad?
- Mit?
- Ááá, mindegy, én már tudom, mit nem hallottál. Folyik a magzatvíz, indulás.
Begyömöszölöm magam valahogy a terhesgatyába, benne a néhai Teri néni hagyatékából rám maradt irdatlan méretű TENA betét. Hogy bírnak emberek ilyet hordani? Gyors telefon anyámnak, remélem a táskák tartalma most hibátlan. Gyors puszi az alvó nagylány arcára, nyomás. De jó, hogy nem esik a hó. Most nincs Madonna a rádióban, viszont megindulnak a fájások az Üllői úton, mire a kórházba érünk és fellihegünk a lépcsőn, már bő kétpercesek. Aztaaa. Jó ötujjnyi már a méhszáj, ez biztos nem lesz már 12 órás szülés. Először a szülésznő, majd a doki is villámgyorsan megjelenik, remélem nem kívántak a fenébe, mikor éjjel tizenegy tájban telefonáltak nekik.
Kisunnyogok a vécére, hoppá, nincs papír. Nagyobb baj, hogy én sem hoztam.
Amúgy a lányom születéséhez képest a vajúdás röhejesnek tűnik, nem is szerencsétlenkedünk annyit, ez most tényleg apás szülés egyelőre, bár ahogy durvul, azért a zenét elindítom a fülembe, meglepően sokat segít négykézláb ringva beleúszni a ritmusba. Az egyetlen beavatkozás valami Nospa a méhszáj lazítására (a Streptococcus elleni gyógyszert kivéve), amire külön engedélyt kérnek, ez is magyar kórház pedig, így is lehet. Hanem ez nem az alternatív szülőszoba, ez egy másik, valami kifürkészhetetlen ággyal, és a vajúdás végén megint úgy látom, én aztán fekve szülni nem tudok.
Az a baj, hogy állva sem. Négykézláb sem. Sehogy sem. Kitör belőlem az üveghang (a szülőszobát amúgy Leboyer-ról, a csendes szülés apostoláról nevezték el, forog a sírjában nyilván szegény), hát én kettészakadok, ezt nem bííírom, csináljanak má' valamit, nem találom a pozíciót. Pedig mindjárt megszülnék, ha tudnék tenni valamit érte. De nem tudok, csak forgok-kavarok-ordítok-párnát harapok, hiába magyarázza két birkatürelmű segítőm, hogy akármilyen pozíciót választva is fáj, egész addig, míg ki nem tolom a gyereket végre, ne üvöltsek hanem nyomjak, a barnamedvékkel ne foglalkozzak (amik persze jönnek megint), állapodjak már meg, ne törjem le a szülőágy végét azzal hogy arra mászok fel, higgyem el, meg bírom szülni, csak nyomjak.
A szülősámlit akaroooooom.
De az a másik szobában van.
Látják aztán, hogy az őrült nő képtelen megszülni a fixa ideája nélkül, elszalasztanak valakit az alternatívba, hozzák a sámlit. És láss csodát, valahogy ráülök, háttámla sem kell, egyébként is azt visítom, senki ne nyúljon hozzám, nyilván a gátvédelmet kivéve, és két tolásra nahát, megszülök. Sokat segít, hogy a baba feje ezúttal nem játszik beszorulósdit, kint van egy tolásra, hullámos, fekete haja van, mint valami zselézett görög amorózó, olyan döbbenetes látvány, ahogy kibukkan a kis kék űrlény, hogy végre elfelejtek ordítani, és előrehajolva Erzsivel együtt kiemeljük. A gyerek apja halálmegvető bátorsággal és hidegvérrel filmezi az egész akciót közben, de a köldökzsinórt nem ő és nem én vágom el végül, mivel neki egy kamerával, nekem a babával van tele az összes kezem.
Hű, mekkora, hogy fért ez el, 3730 gramm, 57 centi. És láss csodát, az egész horror után kiderül, hogy nem repedtem, kicsit sem. Csak reszketek egész testemben, stressz-reakció, olvastam valahol.
Megkérdezik a nevét. Borul az előre eltervezett menetrend, mert a fejemen átsuhan a tizenhárom évvel ezelőtti rendőrségi jelentés néhány sora „a halál 22-én, valószínűleg este 9 és 11 között állt be”. Azon a napon, azokban az órákban, amikor ez a gyerek elindult a világra. Az élet győz, az emlékezés gyertyái mellett jövőre már ott lesz egy kicsi lángocska is. Egy vidám, színes szülinapi tortán.
Most nem vitézkedek, hagyom, hogy letoljanak rokikocsiban a gyerekosztályra, Ott már vígan fecsegek az alkalmi szobatárssal, aki szintén nem alszik (pedig a babája igen), kora reggel felfalok mindent, ami az utamba kerül, csoki, diákcsemege, kenyérmorzsa, panírozott egér, mindegy, csak ehető legyen. És cseppet sem irigylem szegény császáros harmadik szobatársunkat, aki még lábnemérezve, reszketve kerül közénk, még a babájának sem tud maradéktalanul örülni, olyan rosszul van. Pedig nagyon szép kisfia született. És sajnálja, hogy nem lett szülésélménye. Ketten győzködjük, hogy higgye el, a hüvelyi szülés sem mini orgazmus, mi már csak tudjuk, mindketten a másodikat szültük.
A fiam csak húzza a lóbőrt, csinálok róla mobiltelefonos képet, és azt küldözgetem a nagy magyar reggelbe. Kérem az alapítványi különszobát, amiben legutóbb voltam? Mert felszabadult. Kérem. És a reggelit is végre, már a szatyorban lévő összes panírozott egeret megettem és még mindig éhes vagyok. A gyerek vércukrát ez az ámokfutás már nem érinti, az enyémet meg egyelőre ott egye meg a fene. Mit hoztál, két zsömlét, kefirrel? Keblemre, pajtás. Csoki nincs? Vagy egy fél csirke, valami?
