Lám, még egy harmincéves nő, akinek a karrierje fontosabb, minthogy gyereke legyen, majd biztos valami macskás néni lesz belőle.
Azon gondolkodom, hogy ha ma találkoznék saját magammal, és esetleg pár szót is váltanék velem, mi lenne az első benyomásom rólam. Azt hiszem, tipikus. Kicsit lesajnálóan jegyezném meg, hogy lám, még egy harmincéves nő, akinek a karrierje fontosabb, minthogy gyereke legyen, majd biztos valami macskás néni lesz belőle, vagy épp harmincöt évesen kezd el kétségbeesetten rohangálni orvostól orvosig, hogy rakjanak bele gyereket, mert eddig önmegvalósítás, és hasonlók. Ha kicsit tovább beszélgetnék frissen megismert önmagammal, az is kiderülne, hogy most váltam el, és épp próbálom helyrepofozni az életemet. De ez sem lenne mentő körülmény, hiszen ha harmincévesen lett vége a házasságomnak, miért nincs legalább egy gyerek a tarsolyban, akinek a láthatásán lehetne civakodni?
Minden adott volt. Tündérmesének tűnt. Húszévesen ismertem meg, négy év után házasodtunk össze, ház, kert, kocsi, jó állás mindkettőnknek. Ránézésre mi voltunk az ideális pár. De csak ránézésre. Az esküvő után felhoztam a gyerektémát, hiszen a házat is úgy vettük meg, hogy a legnagyobb egyetértésben vállaltunk két gyermeket nyolc éven belül. A válasz az volt, hogy még éljünk kicsit (miért, a gyerekeket halottak nevelik fel?), meg kell még egy autó, bankszámlán pénz, stb. Kifogás hegyek. Várjak, ráérünk még.
Vártam. És vártam, és vártam. Dolgoztam, egyre szebb karrierem lett, csak épp tombolt bennem a gyerekvágy. Elkezdtem Porontyot olvasni, elméletben mindent tudok már terhességről, szülésről, hozzátáplálásról. Csak éppen a férjem nem akart még mindig gyereket.
Jöttek az először kedves, majd egyre inkább számonkérő kérdések a családtól, rokonoktól, ismerősöktől, hogy miért nincs már baba. És mivel ő nem volt hajlandó válaszolni, még én védtem őt, és hivatkoztam karrierre, pénzre, világmegváltásra. Mindenre, csak nekem ne kelljen hangosan kimondanom azt, hogy én akarok gyereket, ő nem, mert milyen kínos az már, hogy a férjemnek nem kell (még) tőlem baba. Kiborultam csendben, mikor a nővérem terhes lett, kiborultam a babás ismerősöknél, és mosolyogtam közben szakadatlanul, hogy milyen jó nekem a gyerekmentes élet is. Aztán elváltunk, és bár találtam egy olyan társat magam mellé, akinél jobban hozzám illőt el sem tudnék képzelni magam mellé, a gyerekvágyat megint félre kell tenni, valószínűleg 1-2 évre.
És ha még tovább beszélgetnék saját magammal, akkor rájönnék, hogy valószínűleg nagyon sok olyan nő van, aki akar gyereket, de nem rajta múlik, és nem azért nem fiatal anyuka, ahogy azt kislánykorában megálmodta, hanem azért, mert vagy még nem találta meg a megfelelő párt maga mellé, vagy csak azt hiszi, hogy megtalálta, és türelmesen, széthasadva a belső türelmetlenségtől várja azt, hogy egyszer csak „megengedik” neki, hogy teherbe essen. Vagy mint egy ismerősöm ismerőse, a férj háta mögött teherbe esik, és „meglepődik”, hogy nem hatott a fogamzásgátló tabletta, amit hónapok óta nem szed.
Vajon hányan vagyunk rejtett Poronty-olvasók, akik csak várnak és várnak, miközben ránk sütik a szingli / karrierista / önző / meddő bélyeget? Hányan tudjuk elméletben mindazt, amit évek óta szeretnénk már a gyakorlatban is megtapasztalni, hányan szurkolunk minden egyes kismamának, hányan szurkolunk csendben a korababás anyukának, vagy épp ugrunk fel megnézni, hogy az aktuális várandósnapló írója épp megszült-e már?
Miért címkézzük fel magunkat, vagy miért hagyjuk felcímkéztetni? Éveken át igazoltam mindenki előtt, hogy miért nincs gyerekünk, ahelyett, hogy felvállaltam volna, hogy a volt férjem az egyedüli akadálya. Hányan várunk arra, hogy zöld utat kapjunk, és közben bújunk el a megszégyenüléstől félve a karrier, pénzhiány, utazás, stb. álcája mögé?
Biztosan van olyan pár is, ahol tényleg fontosak ezek a dolgok. Mégis úgy érzem, hogy általában nem rajtunk, nőkön múlik, hogy mikor vállalunk gyereket.
tökcsősz
