Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Meddig lehet teljes mellszélességgel kiállni a gyerek mellett, és hol az a pont, ahol el kell gondolkodni azon, nem rontottunk-e el valamit?
A Porontyon kívül sok egyéb blogot és fórumot is olvasgatok, és előbb-utóbb szinte mindegyiken összejön anyák kisebb-nagyobb gyülekezete, hogy megosszon vagy megvitasson egymással épp felmerült, aktuális problémákat. Minap olyan kérdés merült fel, ami komolyan elgondolkoztatott, vajon én mit tennék hasonló esetben. Aztán Terabithia „Férfit nevelek...” cikke alatt lettem arra kíváncsi, mit tennének a Poronty-anyák népes táborának egymástól olyannyira különböző tagjai. Meddig lehet teljes mellszélességgel (kinek-kinek amekkora adatott) kiállni a gyerek mellett, és hol az a pont, ahol el kell gondolkodni azon, nem rontottunk-e el valamit?
Konkrétan a következő problémával lépett az ottani közösség elé egy anyuka: immáron huszonéves fia nem fizetett ki egy közepesnek nevezhető összegű szabálysértési bírságot, így a bíróság az összegnek megfelelő több napi elzárásra ítélte. A férjével ellenkező álláspontot foglaltak el az ügyben: a férj kifizette volna a tartozást, anyuka azonban hagyta volna, hogy elvigyék a fiút.
Ezen a ponton – számomra természetes módon - azt mondtam, miért ne fizetnék ki egy egyszeri botlást? Aztán leülök a gyerekkel, és elbeszélgetek vele. De a sztori sajnos nem ilyen egyszerű. Kiderült, hogy az ifjú titánnak nem ez az első ballépése; apuka már sok-sok szabálysértést és egyéb tartozást kifizetett helyette, melynek folyományaképp a szülők felé már a milliós nagyságrendet megközelítő tartozása van. Ezek természetesen mind a „majd visszafizeted” égisze alatt kerültek rendezésre, és egy fillér sem jutott azóta vissza.
Ekkor azt mondtam, hogy igen, hagynám, hogy bezárják. Na, nem az egész letöltendőre, hiszen szabálysértési bírság esetén egyszerű megfeleltetés van, a maradék összeg kifizetése esetén elengedik. De egy pár nap alatt talán elgondolkodna. Ha nem, akkor a következő esetben végig leüli. Tudom, most sokan szívtelennek tartanak, de ha ez kell, akkor állom a kövezést. Mert még mindig jobb ez, mint az esetleges folytatás.
Miről beszélek? Arról, hogy láttam már ilyet. Anyuka mindig kimentette a fiacskáját az anyagi zűrjeiből, amik egyre nagyobb volumenűek lettek. Aztán egyszer elérkezett a nap, amikor minden jó szándék ellenére a sarj által felhalmozott tartozást már nem bírta a szülői pénztárca. Jöttek hát a kölcsönök, amiket persze szintén nem tudott visszafizetni a fiú. És nehéz a síró édesanyának igazat adni, amikor rádöbben, mennyivel jobb lett volna pár hét elzárás, ha kicsit megkeményíti a szívét. Helyette a kórházban álltunk, csak a lélegeztetőgép szuszogott csendesen. Három hét kóma, átszúrt tüdő és összedrótozott állkapocs...
A kérdés adott: hol az a pont, ahol el kell engedni a gyerek kezét, hogy kisebb buktákból tanuljon, ahelyett, hogy egy szakadékban végleg összetörné magát?
Laliath
