Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Olvasónk negatív szülésélményét meséli el, amelyből sokat tanult: megállapította, hogy a szülésnél a legfontosabb a szülésznő.
Olvasónk negatív szülésélményét meséli el, amelyből sokat tanult: megállapította, hogy a szülésnél a legfontosabb a szülésznő. Neki pokollá tette a szülését: valamin megsértődött és ott szólt be a vajúdás közben (és utána is), ahol csak tudott. Ver legközelebb körültekintőbben fog szülésznőt választani, mert hiszi, hogy ennél sokkal szebben is lehet szülni. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Valahol azt olvastam, hogy a szülésélményt, különösen, ha nem volt pozitív, nagyon fontos kibeszélni. Azt remélem, hogy ha sokaknak írom meg a saját élményemet, talán sikerül a továbblépés. Rengeteg múlik a szülésznőn. A saját tapasztalataimból kiindulva úgy is fogalmazhatnék, hogy a szülésélmény a szülésznőn áll vagy bukik. Mármint lelkileg.
A húgom és én 3 hónap különbséggel hoztuk világra a babáinkat (mindketten most szültünk először), a Szent Imre kórházban, de más-más orvosnál illetve szülésznővel. A szüléseink nagy vonalakban hasonlóan zajlottak: éjjel elkezdett szivárogni a magzatvíz, hajnalban érkeztünk meg a kórházba, hosszú és fájdalmas vajúdás követően a kitolási szakasz sem volt rövid, egy-másfél óráig tartott. A babáink 4 illetve 4 kiló 5 dekásan és mindketten 59 centivel születtek, és sajnos egyikünknél sem sikerült a gátvédelem.
Mindketten egy hangos pisszenés nélkül csináltuk végig a szülést, csakhogy míg a húgom szülésznője a szülőszobából kitolva őt hősnek nevezte, az enyém engem egész szülés alatt (és után) gyengének titulált.
2007. augusztusában fogant meg a kislányunk, és bár az anyaságra nagyon készültem, a szüléssel magával, annak menetével, buktatóival, nehézségeivel, az alternatív lehetőségekkel kapcsolatban egyáltalán nem voltam tudatos. Szülésznőt viszont mindenképpen körültekintően szerettem volna választani, úgyhogy az orvosom által ajánlott szülésznőkkel mind felvettem a kapcsolatot. Mivel mindannyian kedvesek voltak és hozzáértőnek tűntek, ezért nem tiltakoztam, amikor lényegében a későbbi szülésznőm hozta meg helyettem a döntést. Vele találkoztam legutoljára, de ő a többiekkel ellentétben nem buzdított a többi ajánlott szülésznő felkeresésére is, hanem már az első találkozásunkkor kész tényként kezelte az együtt szülésünket. Szimpatikusnak tűnt, hát nem tiltakoztam.
Megbeszéltük többek között, hogy fontosnak tartja a gátvédelmet, hogy bármilyen pozícióban szülhetek, és indítványozta, hogy járjak hozzá majd a 36. héttől CTG vizsgálatra. Mindig nagyon kedves volt, egészen a szülés előtti napig.
Két héttel túlhordtam a kislányomat, és bár a terhességem nagy részét kifejezetten élveztem, az utolsó hetekben már nagyon nehezen mozogtam. Túl sok volt a magzatvíz, a magasságomhoz képest hatalmas volt a hasam, és a babám sem volt kicsi. Állandóan fájt a derekam, vizesedtek a lábaim, az ülés nagyon fárasztott. Az utolsó CTG vizsgálatra órákat vártam a folyosón, és amikor végre bekerültem, egy másik szülésznő éppen akkor kapcsolta rá a készüléket egy vajúdó kismamára.
Egy nagyon kényelmetlen műanyag székben vártam, hogy sorra kerüljek - azt követően is vagy fél órát, hogy a gép felszabadult. Amikor már úgy éreztem, egy perccel sem bírom tovább a derékfájást, elindultam a szülésznőmet megkeresni, hogy szóljak, megürült a gép. A reakciója elképesztett: magából kikelve mindenki előtt kiabálni kezdett velem, hogy neki más dolga is van mint velem foglalkozni, mégis hova sietek (akkorra már az előre megbeszélt időponton 5 órával voltunk túl), ő csak szívességből (?) végzi az CTG-t. Nem nézett rám, és nem fogadta a bocsánatkérésemet (a béke érdekében ugyanis vagy 10-szer elnézést kértem amiért szóvá mertem tenni, hogy szabad a gép...).
Konfliktuskerülő, mindenkinek-tudok-mentséget-találni-a-viselkedésére mentalitású lévén reméltem, hogy a szülésznőmnek csak rossz napja volt, de elkezdtem félni, hogy aznap beindul a szülésem, és a szülésznőm nem tudja majd kialudni a rosszkedvét. Persze aznap este elfolyt a magzatvíz. Hajnalban befeküdtem a kórházba rendszertelen fájásokkal, de a szülésznőm csak reggel érkezett meg (a folyosón összefutottunk, de nem fogadta a köszönésemet), hozzám pedig csak két órával később látogatott be. Addigra már az energiáim nagy részét nem a fájások elviselésére, illetve a közelgő szülésemre való lelki felkészülésre fordítottam, hanem arra treníroztam magam, hogy a szülésznővel a lehető legkedvesebb legyek, nehogy még jobban megorroljon rám (utólag érthetetlen, miért éreztem magam annyira kiszolgáltatottnak, hogy nem azon aggódtam, hogy megy majd a szülés, hanem azon, nehogy a férjem legorombítsa a szülésznőt). Az erőfeszítéseim egyébként nem jártak sikerrel, a szülésznőm nyilvánvalóan nem bocsátott meg nekem (pedig azt sem tudtam, miért neheztelt), kimért volt és nyers, az egész szülés alatt mintha csak revansot akart volna venni.
Vajúdás közben csak az ülés és a guggolás volt kényelmes - ő azonban lehordott, ha meglátta, hogy bármelyiket csinálom. Azt mondta ülni nem szabad, ahogy a labdát sem ajánlotta fel. Zuhanyozáshoz sem, pedig többször mondtam neki, hogy a túl erős fájások miatt nem merek tusolni, félek, hogy elveszítem az egyensúlyomat. Nem mondta, hogy labdán is vajúdhatok zuhanyozás alatt, sőt a férjem masszírozhatja is közben a derekamat (a húgomék így csinálták). Amikor meglátta, hogy a folyosón sétálva a férjembe és Anyuba kapaszkodva leguggolok egy fájás közben, rám kiabált, mintha rosszat tettem volna és visszarendelt a vajúdószobába, ahol lefektetett. Ahelyett, hogy felismerte volna, nekem a guggolás a kényelmes pozíció, és szorgalmazta volna, hogy a férjembe kapaszkodva így próbáljam átvészelni a fájásokat.
A sok magzatvíz és a nagy baba miatt az orvosom nagyon ajánlotta az EDA-t, amit végül el is fogadtam 10 óra vajúdást követően, így kitolás előtt tudtam aludni másfél órát. A szülőszék aztán majdnem fekvő pozícióban maradt a kitolás idejére is, hiába kértem a szülésznőt, hogy emelje legalább ülő helyzetbe, és miközben az orvosom fél órán keresztül a hasamba könyökölve próbálta segíteni a kislányom megszületését, a szülésznő úgy próbált meg nagyobb teljesítményre sarkallni, hogy szidott, amiért erre szükség van. A szülés legfájdalmasabb része egyébként a gátvarrás volt, de összeszorított fogakkal tűrtem - azt, ami a szülésznő szerint nem fájhat.
Másnap aztán bejött hozzám, és azt mondta, hogy a nagy baba és a sok magzatvíz miatt az orvosommal együtt meg voltak győződve róla a szülés előtt, hogy a szülésem nagyon nehéz lesz, de jól fogom bírni. Ehhez képest a szülés végül nem volt nehéz (?), mégis rosszul viseltem (?). Többé nem láttam, csak a férjem találkozott vele később, hogy átadja neki a hálapénzt - hiszen a szülés segítést és az CTG vizsgálatokat sem szívességből csinálta...
A szülésemre mégsem azért gondolok vissza szomorúan, mert nem biztattak, ahogy a húgomat, és nem segítettek, ahogy a húgomat segítették. Azt bánom leginkább, hogy a szülés végére annyira kifáradtam (fizikailag is, de lelkileg még sokkal inkább), hogy a szülést követően a szülőszobában rendelkezésre álló két órában az alvást választottam, nem pedig a kisbabámmal való együttlétet.
Hetekkel a szülésem után, életem első szüléstörténetének elolvasását követően kezdtem el szinte megszállottan falni a szüléstörténeteket. Ezeket olvasva döbbentem rá, milyen máshogy is alakulhatott volna, hogy mennyire irracionálisan viselkedtem én és milyen rossz választás volt a szülésznőm.
A kislányom nemrég múlt 18 hónapos, fantaszikus, tüneményes, imádnivaló kislány, érte tízszer is újra végigcsinálnám - már tervezzük a testvéreket. De garantáltan nem ennél a szülésznőnél (akinek a nevét itt persze nem árulhatom el, pedig legszívesebben világgá kürtölném, hogy mindenki tudja kit kerüljön el jó messzire).
Ver
