Három és fél év. Milyen hosszú idő, ha várakozásról van szó! Mennyi minden történik! Ez alatt az idő alatt többször felfordult már fenekestül az életünk. Leginkább egy németországi költözés okozott izgalmakat, de hát ha szólít a munka, nincs mit tenni, menni kell, ha menni lehet. Három és fél év, és megint eltelt egy nyár, egy várakozásokkal terhes nyár. Pedig ebben a nyárban nagyon bíztam, hogy akkor most, most igen, eljön hozzánk is a gólya. De nem jött. Persze nem csoda, hiszen olyan görcsösen vártam, hogy még vécére sem mertem telefon nélkül menni, a nyaralást sem tudtam amúgy rendesen kiélvezni – pedig egy egész hetet tölthettünk gyerek nélkül egy vitorláshajón.
Aztán a nyár végén felhívtam a Gabit, mert indulnunk kell, vissza Németországba, a fiunk kezdi az iskolát, ott aztán nincs kecmec, 6 évesen menni kell, és szerencsére menni is akar. „Persze, menjenek csak, most nincs semmi, szóljanak, ha megint itthon vannak.“ Jó.
Megérkeztünk oda haza, és én elengedtem a kistesót, megnyugodtam és örültem, hogy teljes energiámmal az iskolakezdésre koncentrálhatok és ez sikerül is – felszabadító érzés. Még van szűk két hetünk az „éles indulásig“, addig beszerezzük együtt a még hiányzó tanszereket, elkészíthetem a meglepetés Schultütét, naná, hogy focisat.
Csütörtök reggel elvittem Benit a napközibe, aztán elintéztem a nagybevásárlást, elszaladtam a rég halogatott orvosi beutalóért, beadtam a szabóhoz a nadrágomat felhajtatni, hazamentem. Kipakoltam, leültem a gép elé. Egyszer csak megszólalt a magyar mobil. Férjem vette föl, de én azonnal tudtam. Ő hirtelen felindulásból odadobta nekem a telefont egy „Ők azok!“ felkiáltással.
„Jó napot kívánok, Móruczné Gabi vagyok a Gólyahír Egyesülettől. Van itt egy kislány, tegnap született.“ Úristen, ő az! Úristen, mi Németországban vagyunk. Úristen, szombaton évnyitó. Úristen, úristen... De hát kislányunk született!
„No, mit szólnak hozzá?“ Jaj, mit szólnék, igen, IGEN! „Mikor tudnak hazajönni?“ Háááát, én most ülnék fel az első repülőre vagy vonatra, vagy kamionra akár, ami hazafelé tart, de hát az évnyitó, az nagyon fontos, főleg a fiunknak. Vasárnap hajnalban jó lesz még? „Jó, jó, persze, ne izguljanak, minden rendben, akkor vasárnap a kórházban találkozunk, az életet adóval is tudunk találkozni. Akkor a papírjaik rendben vannak?“ Huh, a papírok, igen. Igen, mindent összegereblyézünk, meglesz hétfőre, mehetünk a Gyámhivatalba. „Jó, akkor vasárnap várom önöket, csörögjenek a határról“.
Te jó ég, de lassan vánszorog az idő. Te jó ég, milyen kevés időm van. Mit kell vegyek? Pelenka, tápszer, cumi. A cumi igenis fontos. Csak néhány kisruha, egy rugdalózó, amiben kihozzuk a kórházból. Beninek is volt, Rebusnak is kell. Naná, hogy rózsaszín. Úristen, vajon egészséges? Igen, azt mondta Gabi hogy teljesen egészséges. Te, te hogy bírsz ilyen nyugodt lenni??? Én nem bírok magammal, olyan ideges, izgatott, mittoménmilyen vagyok.
Beni, Beni! Megszületett a kistesó! Itt maradsz a nagyiékkal, amíg mi apával hazamegyünk érte? „Hurrááááá! Kistesóm született! Igen, persze, a nagyiékkal jó lesz! A suliban meg gyorsan megtanulok olvasni, hogy minél előbb olvashassak Rebekának esti mesét. És anya, ne izgulj, én leszek a legjobb az osztályban!“ Sírok. Az évnyitón is sírok, bár próbálok könnyek nélkül, ez egyszerűen túl sok, nekem még hagyján, de a hatévesemnek?
És eljött a vasárnap hajnal, irány Magyarország, csak úgy vánszorognak a kilométerek, de ennél gyorsabban már nem szabad hajtani, egyrészt a bírság, másrészt most már kettőért felelünk, félünk, aggódunk, élünk. Menjünk már, menjünk már. Nem, nem kell pisilni, meg ne álljunk, ugye nem gondolta meg magát? Áááá, már telefonáltak volna. Édes istenem, vajon milyen az anyuka? (Fantasztikus lány).
A kórházban a liftes bácsi hatalom, a rohadt életbe, soha nem indulunk el, 6 emelet választ el a lányomtól, az első találkozástól, hol az a rohadt lift? Miért nem indulunk már, muszáj tényleg megvárni, míg úgy tele lesz, mint egy szardíniás doboz?! Na végre, indulunk. Hatodik. Mindjárt szívrohamot kapok. Beengednek. Már hozzák. Ő az! Itt van a karomban. Egyszer csak rám néz. Azzal a mindent tudó, mély, újszülöttkék szemével, és akkor, ott tudtam, hogy tudja. És ez volt az a pillanat, amikor én teljes szívemből az anyukája lettem.
Köszönet a Gólyahír Egyesületnek, személy szerint Móruczné Gabinak, és ismeretlenül minden segítőjének azért az odaadó és önzetlen munkáért, amivel családok százait segítik gyermekáldáshoz és amivel életet adók százait segítik terhességük alatt, és sokszor még azután is.
ruju
