30. hét
Tömeg: 62,5 kg
„Ugye, milyen aranyos?” – tették fel a kérdést nemrég született kislányukra vonatkozóan ismerőseim. Én pedig csak álltam a babakocsi fölött és vártam a flasht, hogy mikor fognak elönteni az ilyenkor már megszokott anyai érzések és fogom túlcsordulva, mély meggyőződéssel azt rebegni: „Csodálatos.” Ehelyett a pánik fogott el: néhány hét múlva nekem is lesz egy a kezdeti időkben csak vegetáló, ordító kis csomagom, aki fenekestül fel fogja forgatni a már megszokott kétgyerekes életünket.
A gondolatot újabb kérdések követték: mit fogok én kezdeni egy újszülöttel? Hogy fogom bírni az éjszakázást? Mi lesz, ha megint mellgyulladásom lesz? Hogy fogom kibírni a telet a lakásba zárva? Mikor múlik el a rettegésem, ha a szülésre gondolok? Mi lesz a munkáimmal? Mikor mehetek focimeccset fotózni anélkül, hogy félidőre szétáztatná az anyatej a melltartómat? Fogok én még valaha hegedülni? Amíg ezeket a kérdéseket megválaszolom, jobban teszi a baba, ha bent marad: úgy látszik, hosszabb időre van szükségem a felkészülésre, bár harmadik gyereknél nem gondoltam volna, hogy így lesz.
A feledékenységem kezd ijesztő lenni, a szülinapomra kapott hatalmas csokor virágot például tegnap lent felejtettem a kocsiban, majd mikor ki akartam venni, akkor jöttem rá, hogy bezártam a garázsba a kocsikulcsot – a garázskulccsal együtt. A férjem persze kint volt a Loki-meccsen, így a virág az autóban maradt. Szombaton a fogamzásgátlás világnapja volt, amelyet egy cikkben foglaltam össze még pénteken – aztán elfelejtettem kitenni. És mivel hétfőre aktualitását vesztette, ment a levesbe. A boltban is megjártam, mindössze egy fogkrémet akartam venni, ehelyett a gyerekek lehúztak egy-egy Dörmi szeletre és vettem friss zsömlét is. Csak az a nyomorult fogkrém maradt ki. A tűzhelyen felejtett tej és a mikróban hagyott ebéd már szinte megszokott. Csoda, hogy levegőt még nem felejtettem el venni. Hát így telnek a napjaim.
Valamit még akartam írni a végére, de kiment a fejemből. Hallgatok inkább egy kis Metallicát.
