Minden ember ismer olyan párokat, ahol működik a tökéletes szerelem. Nem csak a látszat, hanem valóban tökéletes összhang, nincs veszekedés, üvöltözés, a másik megbántása. Ha mégis van ellentét, akkor azt sikerül némi vita árán, esetleg bocsánatkérés útján, kompromisszummal megoldani. De a napok 99 százalékában valóban tökéletes az összhang.
Mások számára, akik szeretik az indulatok örvényét, akik hiszik és vallják, hogy a jó szex előszobája a jó üvöltözés, ők egy kicsit unalmasak. Mások számára, akik többnyire csak a pár egyik tagját ismerik, az egész nagyon bizarr, mert nehogy már mindenben egyetértsenek. Ilyen nincs, az egyik biztos feladja magát a másik kedvéért. Nem értik, nem ismerik és végképp nem ismerik el a helyzetet.
Aztán ezeknél a pároknál múlnak az évek. És jönnek az első viták, oszlik a rózsaszín köd. Jönnek az első kiabálások, amikor mindkét fél meri, akár üvöltve is, megmondani a véleményét dolgokról. Amikor már nem számít, hogy a másiknak ez esetleg fáj, mert fontosabb, hogy ÉN mit érzek és gondolok. Már nem elég a konfliktus, vannak olyan témák, amikben nem engedhetünk, mert érezzük, és most más. Ez most már nem arról szól, hogy miért akar a másik minden szombaton focimeccsre menni. Ez már nem arról, hogy meghívjuk-e a barátainkat megint vacsorázni. Ez már maga az élet. És akkor hirtelen megretten az ember.
Lehet, hogy mégsem tökéletes a tökéletes szerelem? Mi lesz velem, ha rólunk is kiderül, hogy csak az első évek voltak szépek, és minket is elér a kritikus 7 éves átok? Ahogy múlik a vörös köd, és egyre mélyül a csend közöttünk, úgy váltja fel a düh helyét a fájdalom. És miközben automatikusan válaszolunk a gyereknek, rángatjuk át a fején a pólóját, és igyekszünk normális hangulatban elindítani legalább az ő napját, azon jár az agyunk, hogy hát eljutottunk ide is, tudunk már üvöltözni egymással. És most ennek örülni kéne, mert végre úgy élünk mi is, mint egy "normális" pár. Vagy ideje átgondolni az egész kapcsolatot, és egy egészen pici esélyt adni annak, hogy egyszer újra csak és teljesen a saját lábunkra kell állnunk. Ijesztő és elkeserítő gondolat, hiszen én szeretem ezt az embert, és továbbra is hiszem, hogy ő az én párom, vele vagyok teljes. Nem is beszélve az ezer és ezer szállal összefűzött életünkről, a gyönyörű gyerekekről, csak hogy a legfontosabbat említsem.
És aztán elmúlik ez is, elmúlik a pánik, és újra érezzük, beszélnünk kell. Meg kell beszélnünk, mert e nélkül tényleg itt a baj. Nekem szerencsém van, vagy tényleg a jobbik felemhez mentem hozzá, de soha nem fordított még hátat az én Remek Emberem, ha elkezdtük megbeszélni a veszekedést. És az külön jó, hogy a veszekedés és a kibeszélés között nem múlik el soha több mint egy-két óra. Nem bírjuk a néma feszültséget, tényleg egymásnak teremtett minket az ég. Lassan indul az egész, mindketten keressük a szavakat, nem akarjuk újra belobbantani a tüzet, kerülgetjük a másik érzéseit, de közben mindketten megfeszülünk attól, hogy világos legyen, mi a bajunk. Egyre jobban belelendülünk, jönnek az érvek, a döcögős szavakból körmondatok lesznek. Beszélgetünk. Normális hangon, néha már egymásra nézünk, lessük a hatást a másik arcán.
Nem, nem adjuk fel magunkat, nem kérünk bocsánatot akkor, ha nem érezzük, hogy valóban jogos. Nem vagyunk már gyerekek. De a legmagasabb csúcsa ennek a művészetnek, amikor eljutunk oda, hogy egy egyébként nagyon is férfias férfi felfedezi magában a rejtett motivációkat, amikor "lelkizni" kezd, és látja magát kívülről. És akkor valóban újra a párom lesz, újra eggyé válik az ami egy rövid időre ketté vált. Lassan jönnek az első, kamaszosan félénk simogatások, megfogja a kezem, megölelem. Hallgatunk. Túl vagyunk egy újabb viharon.
Meni
