Úgy látszik, ez a projektem valahogy nem működik. Félgyerkőc csak nem akar Készgyerkőc lenni.
40.hét
Figyeljetek, úgy látszik, ez a projektem valahogy nem működik. Félgyerkőc csak nem akar Készgyerkőc lenni, én pedig lassan tényleg feladom, és valami új kihívás után nézek. Lehet, hogy bele kellene nyugodnom az örökterhes megtisztelő címébe, és mondjuk belevetni magam a Mici szobatisztaságra nevelésébe, amit eddig csak félgőzzel csináltam, nagy hasamra való tekintettel.
Tulajdonképpen elég jól elvagyunk már így, én és a pocakom. Megszoktuk egymást, és most, hogy a múlt heti orvosi vizsgálaton kiderült, hogy a baba megfordult, még kényelmesebbé is vált az állapotom. Bár mielőtt végleg mennybe mentem volna az én engedelmesen fejvégűbe fordult utódommal, az orvosom kedvesen leszállított a földre azzal, hogy ha ilyen könnyen forog, még akár vissza is fordulhat farfekvésbe. Jót nevettem, és úgy jöttem haza aznap, mint aki már félig megszült, itthon pedig boldogan hallgattam a családi fogadásokat arra vonatkozóan, hogy mikor fogok szülni, mert most ugye már hipp-hopp megy majd, biztosan. Csaknem mindenki a hétvégére tippelt, és kár, hogy nem nyitottam fogadóirodát, mert akkor most lényegesen gazdagabbak lennénk, ami igazán nem lenne hátrány a mostani fájni fog-os időkben.
Aztán szépen lassan eltelt ez a hét is, anélkül hogy bármi történt volna. Intéztük az utolsó simításokat, beszereztük a házassági anyakönyvi kivonat másolatát, amire már a kórházban szükség van az anyakönyvezéshez, előkapartuk a kiságy matracát, előszedtük a Maxi Cosit, aztán a sógornőmet a Maxi Cosi eltűnt bélése miatt. Paráztunk a gyönyörű hímzett pólya eltűnt bélésén, mert eddig minden gyerekünket abban hoztuk haza, világvége, ha most nem sikerül. Járkáltam a CTG-re, kiváltottam a baba köldökcsonk kezeléséhez szükséges hintőport, alkoholt. Elvittük a kölköket kullancsoltásra, ezzel se a szülés után kelljen bajlódni. És még ezer apróság, amiket csináltam kapkodva, majd megnyugodva, kipipálva, hogy már ez is megvan meg az is. Egy kivételével. Mert gyerek, az egyelőre nincs, és lassan kezd megőrjíteni a napi húsz telefon is családunk, barátaink és üzletfeleink részéről, amelyek burkoltan vagy nyíltan sürgetően babahírekre koncentrálódnak, és időről-időre végtelen csalódottságba fulladnak.
Most már nem egyik napról a másikra, hanem egyik óráról a másikra élünk, zaklatottan, konkrétan most már az alvás sem megy. Az elmúlt két éjszakán a férjem többször a frászt hozta rám, amikor egy-egy nagyobb mozdulatomnál hörögve ült fel az ágyon, hogy "Szülünk??" Még nekem kellett megnyugtatnom. Szegénykém, lassan beleőrül a várakozásba, készenlétbe, és bennem is elkezdett kúszni a para, szépen lassan, mert jön a csütörtök, jön a mindent eldöntő orvosi vizsgálat, és tudom, benéz lassan a szülésindítás. Izgulok, még sosem csináltak nekem ilyesmit. Egyik pillanatban reménykedem, hogy mégsem lesz rá szükség, másik pillanatban arra gondolok, hogy talán jobb is így, pont az történik, amire vágytam, minden kiszámíthatóvá és tervezhetővé válik, semmi váratlan éjszakai rohanás, satöbbi. Nem tudom, tényleg, melyik lenne a jobb. Vajon az indított szülés is ugyanannyi ideig tartana mint a spontán? Vajon a babának okoz-e plussz stresszt, hogy kizavarják a kis odujából, vagy már igazából ő is unja a dolgot, csak egy kicsit fél megszületni, mint az anyja, akit igazából már nagyon kikezd ez az egész állapot, csak éppen fél megszülni?
Látom magam a vajúdóban feküdni, és nézni, ahogy az infúziós üvegből lassan eléri a vénámat az oxitocinos lötyi. Nem egy jó érzés. De aztán látom magam, ahogy a nyekergő, párolgó csomagomat a hasamra fektetik. És az meg egy olyan, de olyan jó érzés! Drukkoljatok, hogy most már minél előbb átélhessem!
Panzej
