Kezdem úgy érezni, hogy én leszek az első mindörökké terhes nő a világtörténelemben.
39.hét
Repülő fent, gyerek bent még nem maradt, hallom mindenfelől, de engem ez az ősi mondás egyre kevésbé győz meg. Kezdem úgy érezni, hogy én leszek az első mindörökké terhes nő a világtörténelemben. Szobrom lesz, és könyveket írnak majd rólam, a bezzeganyáról, aki egész életében testével óvta magzatát, és látványával a termékenység gyönyörűségét vetítette szét a világban.
Én leszek az ősanyák mintaképe, az új Willendorfi Vénusz, aki annyira szeretett terhesnek lenni, hogy az istenek rábólintottak, jó, hát légy Te a kiválasztott!
Oké, ne hívjatok mentőt, túlzásokba estem, a helyzet azért ennél árnyaltabb. Még nem a 41. hétről írok nektek, de azért kábé ezek a gondolatok kavarognak mostanában a fejemben. Élek egyik napról a másikra, cipelem a hasamat, és minden csodálkozónak elmondom, hogy ez úgy néz ki, már így is marad. Szokja meg a látványomat a família meg a baráti kör, Félgyerkőc nem száll le, és nem jön ki, azon nyomós érven sem hatódva meg, hogy az apósom, aki nagyon szereti elrendezni mindenkinek a sorsát a családban, mellesleg jó barátja az orvosomnak, megbeszélte már a dokimmal, hogy ez a gyerek szépen kijön magától. Erről engem külön-külön is biztosítottak, tehát most mindenki relaxálhat, két okos ember összebeszélt, de attól tartok, a gyereknek elfelejtettek szólni.
Persze ha az elején kérdeztek, akkor biztos azt mondom nektek, hogy haha, még a 41. hetet is megírom a 42. héten, a túlhordás nálam alap, csak mondjuk olvasni nem lesz érdemes, mert miről is szólhatna, egy végsőkig kifacsart kismama utolsó hetes siránkozásairól, mikor lesz már vége, jaj, félek, talán még van pár napom. De aztán a múlt héten, amikor megtudtam, hogy farfekvéses a babám, kevés magzatvízzel, egy fabatkát sem adtam volna a mai irományomért. Aztán csak itt vagyok, úgy látszik mindegy, hogy fejvégű vagy farfekvéses, én hozom a szokott formámat.
Egyébként mára voltam kiírva, ezért az utolsó pillanatig halogattam az írást, már azért nehéz ideülni, koncentrálni, fogalmazni, pedig igazából semmi különösebb bajom nincs. Jó, persze lehajolni, tenni-venni, sétálni már nehézkes, nagyon hamar fáradok, és ahol tudok leülök. De a legmegterhelőbb ez a bizonytalanság, várakozás, ami belengi az utolsó napokat. Volt pár rossz éjszakám a múlt héten, amikor elkapott a pánik a szülés miatt, láttam magam bemenni a szülőszobába, felfeküdni a szülőágyra és itt tovább nem is részletezném, de persze magamban színezgetem a dolgokat, megspékelve a faros szülés ismeretlen részleteivel, és egy kalap orvostanhallgatóval, akiknek egyenként fogom lerúgni a fejét, ha bejönnek a ritka látványra. Mert igen, a dokim szerint ne hülyéskedjek, kijön az a harmadik gyerek gond nélkül, még farosan is azon lehetetlen lyukon, ha magától beindul a szülés. Nem igazán ült félre a nagy hírtől, sőt, nekem úgy tűnik, valahol tetszik is neki, hogy végre kihívás elé állítom. Nem titkolta azt sem, hogy ha viszont nem indul be magától, elő kell venni a szikét. Faros szülést ugyanis nem indítanak.
Szóval ez a nagy harci helyzet, és igazából én már mindenbe belenyugodtam. Fiú, lány, fejvégű vagy faros, hüvelyi vagy császár, nem tudok felkészülni. Ennek ellenére semmi nem idegesít, várom, hogy bekerüljek abba az ősi fájdalomörvénybe, ami percről-percre és talán óráról-órára magával fog ragadni, én meg belemerülök, viselem, tűröm, mert értelme van, és mert tudom, hogy vége lesz egyszer, tudom, csodálatos eredménnyel.
Panzej
