Döncee gyors, ám fájdalmas szülésről számol be vasárnapi szüléstörténetek sorozatunk mai részében. A négy kiló fölötti baba burokrepesztéstől számítva két óra alatt megszületett, ám a burokrepesztés annyira fájdalmas volt, hogy a kismama le tudta volna kaparni a falat: ilyen hatalmas fájdalomra nem számított.
A kismamáknak azt tanácsolja, hogy alaposan tájékozódjanak szülés előtt, hogy legalább nagyjából számítsanak arra, mi fog történni velük a szülőszobán. Szeretnéd megosztani olvasóinkkal szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
A nagy nap előtti reggelen hivatalos voltam egy kontrollra a dokimhoz. Az ébresztőt beállítottam 7 órára, de nem volt rá szükség. Mensis görcsökre ébredtem. Mivel még volt 12 napom az első gyerekem születéséig, nem nagyon stresszeltem magam. Beültem a kocsiba és mentem a dokihoz. Addigra már semmi bajom nem volt. A doki megvizsgált, csinált egy UH-t es nyugodtan konstatálta, hogy ebből gyerek még néhány napig biztosan nem lesz. Egész nap tettem-vettem, figyeltem, hátha valami jelet küld a törpe, de semmi. Közben apája is megjött a munkából. Vacsit főztem, aztán leültem a TV elé.
Egy órával később (21 óra körül), amikor felálltam, hogy a napi nasiadagomat elővegyem, valami furát éreztem az alhas tájékán. Mintha egy lufi robbant volna fel bennem. Lenéztem és láttam, hogy ez valószínűleg a magzatvíz. (Megj.: a nyákdugó számomra ismeretlen valami...) Fájdalmam egy szál sem volt, úgyhogy nem rohantam észt vesztve a kórházba. Felöltözve figyeltem, mikor és milyen gyakran jelentkezik valami fájdalom. Nagyon enyhék voltak, úgy 15 percenként. Annyira elviselhető volt, hogy el is aludtam és másnap fél 10-kor ébredtem fel. Akkor viszont már 7 percesek voltak és erősebbek is, de még mindig azt mondtam, hogy ha ez így marad, én vigyorogva megszülök. Riasztottam apáját, hogy lassan indulunk. Gyorsan zuhanyoztam, borotválkoztam és indultunk is.
11 órakor értünk a szülészetre. Ott majdnem egy órát vett igénybe, mire kitöltötte a szülésznő a papírokat. Utána monitor és már jött is a dokim. 12 órakor vizsgált meg először. 7 cm-re már ki voltam tágulva, de a magzatvíz még mindig nem folyt el teljesen. 13 órakor úgy döntött, hogy akkor burkot repeszt. És itt tudok rácáfolni arra, hogy ez nem fáj... Én, ha tudtam volna, akkor az asztalról egyenesen az ablakon ugrok ki a fájdalomtól. A vakolatot egy perc alatt le tudtam volna vakarni...(hozzáteszem, rajtam kívül csak egy embert ismerek, aki ezzel szintén így volt).
Ezután felgyorsultak az események. A fájások hirtelen 2 percesek lettek és egyre inkább elviselhetetlenebbek. Kértem a dokit, adjon valami fájdalomcsillapítót, de azt mondta, arra már nincs idő, ahogy a beöntésre sem. 14.30-kor jött a doki, hogy akkor csapjunk a lecsóba. Nagyon nehezen, de sikerült felmásznom a szülőágyra, ahol kiderült, hogy a kicsi nem éppen ideális pozícióban fekszik. Így oldalra fektettek és vártunk 10 percet, amíg megfordult. Na, ez egy életnek tűnt... Aztán eljött a pillanat, amikor a doki végre azt mondta, hogy "anyuka, most nyomjon!" Igyekeztem minden erőmmel nyomni, de a kicsi nem akart kibújni. Ekkor jött segítségemre a szülésznő, aki egy vreszling-bajnokhoz méltó mozdulattal a gyomromba könyökölt és segített kipréselni a babát, így 15.00-kor megszületett a kicsi fiam, 4250 grammal, 51 centivel és 37 centis fejkörfogattal.
És most jön a tipikus közhely: abban a percben minden fájdalmam elmúlt!
Egészen addig, amíg a doki elő nem vette a "hímzőkészletét" és el nem kezdte összevarrni a szétrepedt berendezésemet. De ez és az utána következő 2-3 hetes gátgyógyulás is egy másik, ötcsillagos történet lehetne, amiről szintén előre tájékoztathatott volna valaki...
U.i.: Azoknak, akik szerint nem kellene ilyen történetekkel ijesztgetni a jövendőbeli kismamákat:
Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban rá tudtam volna készülni és mindent csendesebben tűrni, ha ezekről a tényekről a szülésem előtt valaki tájékoztatott volna!
Ennek ellenére MÉG EGYSZER BIZTOSAN bevállalom!
Döncee
