Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
35.
35. hét
Kezd rajtam kiütni a kismama kapuzárási pánik. Így a kilencedik hónapba menetelve minden megmozdulásom kezdi felvenni a „még utoljára” előnevet. Még utoljára elmenni moziba, még utoljára találkozni a barátnőkkel, még utoljára jól kialudni magam, még utoljára csülkös bablevest enni... Márti barátnőmben, aki jelenleg a legkisebb babás az ismerőseim körében, még erősen élhet ez a „még utoljára” feeling, mert engem megelőzve már rámcsörgött a napokban, hogy mikor megyek fel hozzájuk még utoljára, szülés előtt.
Először egy kicsit megkattant az agyam, mert neeem, egy igazi még utoljára randit a barátnőkkel minimum valami jó kis helyen képzelek el, de aztán Márti gyorsan leszállított a rideg valóság rögös talajára, hogy tudniillik ő még mindig három óránként szoptat, este fektet, éjszaka éberen őrködik. Hát igen, ezért kell ez a „még utoljára”. Mert szülés után az ember szoptat, őrködik, tejcsatákat vív, ahol mindig alulmarad, mert vagy szétáztatja a tej a kismama ruháját, hol eltűnik, ami aztán világvége, mindenki szaladjon amerre lát. Szóval az ember szülés után általában egy kicsit begubózik, még akkor is, ha megtehetné, hogy egy-egy órára elszökjön otthonról. Mert ugyan tegye már fel a kezét az, aki az első hónapokban úgy tudott elmenni bárhová másfél órára, hogy legalább féltucatszor ne hívta volna fel az aktuális bébiszittert megkérdezni, hogy minden rendben van-e otthon, ugye lélegzik még a gyerek, biztosan nem sír, hanem szépen alszik ésatöbbi. (Néha agyalni is kell az ilyen telefonoknál, hogy ne egy másodpercig tartsanak, csak hát mit kérdezzünk, mit is...
― Szóval alszik?
― Igen.
― Biztosan?
― IGEN.
― De LÁTTAD, ugye?
― IGENN!!! ― És itt már muszáj letenni, ha nem akarjuk végképp elásni magunkat, de öt perc múlva megint kézben a mobil...)
Inkább vállaljuk a biztonságot nyújtó négy falat, ahol mindig kéznél a mellszívó, a tiszta pelus, a sterilizálógép és minden olyan létfontosságú dolog, amiről ugyan sokszor kiderül, hogy egy-két országgal arrébb soha nem hallottak a kismamák, de amelyek nélkül mi el sem tudjuk képzelni a csecsemőgondozást. És bár ez még egy kicsit odébb van, muszáj szemléltetni a szülés utáni állapotokat ahhoz, hogy megértsük a horderejét a kilencedik hónapba lépő kismamákban minduntalan felmerülő „még utoljára” rögeszmének.
És ha valakit még tapasztalatlansága miatt nem ért volna el ez a furcsa láz, most megragadom a széles nyilvánosság kínálta alkalmat, hogy felszólítsam, főként az elsőbabás terhesnő társadalmat, éljenek még időben azzal a rendkívüli szabadsággal, ami a többgyerekeseknek már nem adatik meg olyan könnyen. Bújjanak elő a szüléssel foglalkozó szakirodalomból, a félig kész babaszobából, vagy hagyják abba a lakás sterilizálását meg a babakelengye harmadszori átvasalását, és tervezzenek, szervezzenek programokat, induljanak és töltődjenek élményekkel, beszélgetésekkel, jó filmekkel. Nekünk többgyerekeseknek azt hiszem nem kell nagy bíztatás, tudjuk, szervezzük mi ezt már rutinból is, és ha van kedvetek, akár el is mesélhetnénk egymásnak, kinek mi volt a legemlékezetesebb, legvágyottabb „még utoljára” megmozdulása.
Panzej
