A három hónapos kor egyfajta fordulópont. Ilyentájt, illetve inkább három és fél hónaposan van egy növekedési ugrás. A baba (így Léna is) elkezd nyúlkálni a dolgok felé, elkapja, mozgatja őket. Az első lépés affelé, hogy uralja a tárgyi világot, összekösse a saját cselekvését egy külső változással. Hatalmas mentális ugrás, mely aztán a testhatárok megjelenésébe és az éntudat kialakulásába torkollik.
Az egyre összehangoltabb mozgás és a nyúlkálás eredményeképp elkezd elbillenni oldalra, és hamarosan rájön, hogyan kell oldalra fordulni: Léna, mint egy kis hátára vetett teknősbéka, a fejével indít, addig tekeri a nyakát, míg az magával húzza a testét, akkor segít csak rá a kezével. Sajnos elég konzekvensen csak balra fordul, azaz a jobb kezét használja, a bal keze egy hajszálnyit merevebb. Ezt már öltözködésnél is megfigyeltem, és egyelőre csak figyelem, aztán ha a mozgás fejlődése során nem egyenlítődik ki a dolog, megnézetem szakemberrel is - úgyis vissza kell mennünk az ortopédiára április elején.
Léna már eddig is nagyon nézelődős, figyelős gyerek volt, úgyhogy nála nem ugrásszerű, ahogy kinyílik a világ, de Lea például körülbelül ekkora koráig csak a növekedéssel és az evéssel volt elfoglalva és ekkor kezdett érdeklődni, mozogni, nem aludni. Persze ebben a korban állítólag már kezd beállni a ritmus. Nyomai vannak: kialakultak a nagyobb evések és az alvások fél óra pontossággal belőhető időpontjai. Léna, ha első gyerek lenne, szabályos gyerekkönyv-gyerek lenne, három órás evéssel és három, szabályos alvással. Sajnos egy folyton hurcolászott, felébresztett szerencsétlen sorsú második, de nem látszik rajta többnyire, hogy sokat szenvedne.
A héten volt nálunk három hónapos kontrollon a védőnő, és arra biztatott, hogy ne méregessem már azt a gyereket, gyönyörű, hurkás a lába, szép a bőre (csak helyenként száraz, de ez állítólag télen mindenkivel így van - pláne a nagyszerű távfűtéses telünkben). Elkukucsozott Leával, megbeszéltük az anyatej- és hisztihelyzetet, megnézte, hogy hogyan tud fekvőtámaszozni Léna, kicsit megsimogatta, bepelenkázta és elköszöntünk. Időnként egy matrica is előkerül a táskából, Leával is szokott erről-arról beszélgetni, könyvet ajánl és ha kérdezem, de csak akkor, nevelési módszereket. Nebenbei mond pár szót a gyerek aktuális fejlődési szakaszáról és hogy körzetben a többi gyerek is ezt vagy azt csinálja, no meg az óvodai szokásokról (hol hogy van nyílt nap, beiratkozás, milyen az ovi).
Ő a második védőnőnk, Lea még másik kerületben született, de ott sem volt okom panaszra. Kedves, segítőkész, nem beleszólós, anyatejpárti - igaz, neki voltak vicces húzásai, például amikor Lea nemalvására kaptunk egy zacskó hipp-pépet, ami konkrétan tiszta cukor és aroma, és nem nagyon hitte, hogy nem, az én gyerekem nem eszik ilyet, ő nem akarja (de én sem). Ott a doki egyensúlyozta ki ezt a nem baj ha kicsit cukros a tea/pép stb. vonalat a maga nagyon egészséges és ironikus hozzáállásával.
Rengeteg horror-sztorit hallottam már a védőnőkről, de én - lehet, hogy csak szerencsém van - meg vagyok győződve róla, hogy ez egy egyedi és jó rendszer, főleg, ha jól működik. Tudom, ma már, hogy internet van, mindenki informálódhat kedvére. De egyrészt mi, akiknek ujjéhoz nőtt a laptop, gyakran elfelejtjük, hogy sokak nem tudják használni a netet, nem tudnak eligazodni a rengeteg információ között. Másrészt szerintem nagyon fontos a személyes kapcsolat, a megbeszélés. Mégis csak van egy ember, aki havonta látja a családot, a viszonyokat, segít, kapcsolatban van a szociális intézményekkel és a gyerekorvossal. Ha jól működik, akkor nem a kád tisztaságáról szól a dolog, hanem azokról az alapinformációkról, hogy hogyan kell szoptatni és mi az a szeparációs szorongás. Segít, ha sokat sír a baba, hogy ne falhoz vágjuk, hanem inkább kimenjünk vele sétálgatni, megnyugtat, hogy a szomszéd gyerek is ennyit hisztizik, nem a miénk a kisördög. Észreveszi, ha esetleg imával akarjuk gyógyítani a cukorbetegséget és fénnyel etetni a gyereket, vagy tehéntejjel 2 hónaposan. Helyettesít egy olyan dolgot, közösségi segítséget, tapasztalatot és kontrollt, ami sajnos eltűnt a kisközösségekkel együtt (nagycsalád, falu), és ami igazán talán a gyerekével kettesben légüres térben maradó anyának (és persze a társasághiányos, unatkozó kisgyereknek) hiányzik csak.
