Február utolsó vasárnapjára Bettibea szüléstörténete jutott, amelyben könnyű és gyors szülését meséli el a boldog anyuka.
Február utolsó vasárnapjára Bettibea szüléstörténete jutott, amelyben könnyű és gyors szülését meséli el a boldog anyuka. A kórházba érkezéstől számítva alig négy óra alatt jött világra Gellért, és bár az anya vérzés és felszökő vérnyomás miatt a szokásos két óra helyett négyet töltött megfigyelés alatt, férjével már tervezgetik a következő babát. Szeretnéd megosztani olvasóinkkal szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Az egész úgy kezdődött, mint a mesében. Eljegyeztük egymást, összeházasodtunk és szerettünk volna babát. 2006. szeptemberében volt az esküvőnk, azt mondtuk, januártól próbálkozunk... és 2007. május 21.-én megfogant életünk értelme. Épp államvizsgára készültem, tanultam ezerrel, szakdolgozatot írtam, eszembe se jutott, hogy terhes lehetek. Aztán nem jött meg. Gondoltam, biztos a stressz, a sok idegeskedés miatt. Mivel első perctől teszteltem, ha egy-két napot késett, most úgy döntöttem, nem fogok rögtön tesztet csinálni, biztos csak késik, és ha törik, ha szakad, ki fogom bírni az egy hetet. Aztán a nagy felfordulás közepette eszembe jutott, hogy már rég eltelt az egy hét és megcsináltam a tesztet. Pozitív lett!
Ennél nagyobb boldogságot még soha nem éreztem. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak, kinek mondjam el. Mivel délután volt, a férjem hamarosan hazaérkezőben, és neki mindenképp személyesen akartam elmondani, nem telefonon. Ugráltam, visítoztam, fülig ért a szám örömömben. Hazajött a férjem és nem tudta elképzelni, mi bajom, fülig érő szájjal ugrándozom a szoba közepén. Vicces lehetett. Amint megláttam, átöleltem, pontosabban a nyakába ugrottam, de egy hang sem jött ki a számon, csak szorítottam őt. Aztán elmondtam, hogy kisbabánk lesz. Most már ketten ugrándoztunk fülig érő szájjal a szoba közepén. Annyira boldogok voltunk, hogy el sem lehet mondani. Megbeszéltük, hogy nem mondjuk el, csak ha már biztos és voltam dokinál is. De nem bírtuk ki. Alig vártuk, hogy kikiabáljuk.
Eltelt a 9 hónap, amit viszonylag könnyedén viseltem, leszámítva az első hónapok hányingereit és az utolsó hetek gyomorégéseit. Szép és büszke kismama voltam, csinos kis pocakkal, ami a terhesség végére sem lett óriási. 9 kilót híztam babával együtt. Az összes leletem tankönyvbe illő volt. A dokim meg is jegyezte és minden vizsgálatnál azt is mondta: ez könnyű és gyors szülés lesz. Tudat alatt én is erre hangoltam magam, s talán azért is sikerült így és jól esett a pozitív megerősítés.
Eljött az a bizonyos nap. Persze már túlhordtam a kicsikémet és előtte mindent bevetettünk annak érdekében, hogy végre beinduljon a folyamat, de hiába. 2008. február 28-ra voltam kiírva és március 3-án hétfőn hajnalban megtörtént a csoda. Vasárnap délután még CTG-n voltunk, semmi. De hazafelé jövet éreztem, hogy valami elkezdődött. Alig érezhetően fájdogált a hasam, kicsiket, de folyamatosan. Aztán estére kezdtem figyelni az órát. 30 perc - 1 órás fájások. Gondoltam magamban, messze még a szülés, s mivel első gyerek, még sokáig elvajúdhatok és ezt szerettem volna otthon megtenni, nem a kórházban. Persze nem fájt különösebben, megpróbáltam pihenni és felkészülni az előttem álló eseményekre.
Fél 1-kor éjjel aztán felhívtam a szülésznőmet, hogy mi legyen, mert a magzatvíz nem folyt még el, de már tíz perces fájásaim voltak és addig még húzni akartam az időt, hátha elfolyik és akkor ez már biztosan a szülés jele. Lehet, tudat alatt még mindig nem akartam elhinni, hogy hamarosan szülök! Úgy döntöttünk, bemegyünk. Fél 2-re már be is értünk mindhárman. Megvizsgált az ügyeletes doki, azt mondta 5-6 cm-es a méhszáj. Ez jó gondoltam, már nincs is olyan sok hátra.
A szülésznőm felhívta a dokimat, tájékoztatta a fejleményekről és 1 óra múlva már ő is bent volt velünk a szülőszobán. Megvizsgált és 7-8 cm-es méhszájat állapított meg. Ez remek, gondoltam, hamarosan vége. Persze nem fájt olyan elviselhetetlenül, volt energiám viccelődni is. Amint megvizsgált a doki, be is kötötte az EDÁ-t és azt mondta, hamarosan találkozhatunk a kicsinkkel. Ennek nagyon megörültünk mindketten. Ekkor kb. hajnali négy lehetett. A fájdalomcsillapító megtette áldásos hatását és hatni kezdett. Tök jól érezem magam. Rádiót hallgattunk, de szinte mindenhol beszélgetős műsor ment. A férjem és a szülésznőm egymást felváltva keresgéltek a hullámhosszok között, hogy végre valami zenét találjanak. Marha éhes lettem, de azt mondták, inkább már ne egyek, inni viszont ihatok.
Eltelt egy kis idő, hatott a fájdalomcsillapító és egyszer csak azt mondták, csináljunk egy próbanyomást. Jó, miért ne? - mondtam. Aztán még egyet... és még egyet. Kérdezték, meg akarom-e fogni a feje búbját. Úristen, már ennyire közel járunk? Hát persze, hogy meg akartam. Hirtelen valami furát éreztem a végbelemben, mintha ott lett volna valakinek az ujja és mondtam, hogy vegyék már ki. A szülésznőm mondta, hogy nincs a végbelemben senkinek az ujja, azért érzem ezt, mert már hamarosan kibújik a feje és nyomja a kijáratot. Még egy-két nyomás és kint is volt a feje. Aztán kis pihi és újabb egy-két nyomás és már a hasamon is volt Gellért baba, kicsit véresen, kicsit maszatosan, de egészségesen!
A férjemmel azt sem tudtunk, sírjunk vagy nevessünk gyönyörűségünkben, annyira megható az a pillanat, amikor először találkoztunk a várva várt gyermekünkkel. Aztán elvitték, megmérték, lemérték, felöltöztették és visszahozták nekem. A férjem ment végig vele, egy pillanatra sem tévesztette szem elől. A szokásos 2 óra helyett, mi 4 órát töltöttünk aztán még a szülőszobán, mert kicsit magas lett a vérnyomásom és véreztem is, de semmi komoly, csak elővigyázatosság volt. A dokim is és a szülésznőm is nagyon alapos és felkészült emberek és megköszönöm ezúton is nekik a segítségüket és hozzáértésüket.
2008. március 3.-án, hajnali 5.17-kor megkezdődött Juhász Gellért e földi utazása, ami remélem még nagyon hosszú ideig eltart, szeretetben, boldogságban, vidámságban, egészségben! Gellért életvidám, mindig mosolygós, nyugodt, kiegyensúlyozott kisbaba, akit imádunk mindketten a férjemmel és már a kistestvér gondolatával játszadozunk, körülbelül 2 év múlva. De lehet, hogy hamarabb!
bettibea
