Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Előrebocsátom, mielőtt bárkinek a szája habzani kezdene a cím miatt, hogy az alábbi élmények birtokában is az igény szerinti, kizárólagos, hosszan tartó szoptatás híve vagyok.
Előrebocsátom, mielőtt bárkinek a szája habzani kezdene a cím miatt, hogy az alábbi élmények birtokában is az igény szerinti, kizárólagos, hosszan tartó szoptatás híve vagyok. Első gyermekem nyolc hónapig kizárólag, egy évig igény szerint, húsz hónapos koráig szopott.
Azt gondolom, hogy számos szoptatós füzetben, tanácsadóban sok hasznos dolgot megtudhatunk a szoptatásról, ha tudjuk egyáltalán, hogy erre fel kell készülni, és nem a világ legtermészetesebb dolga, ahogy azt mindenféle megalapozatlan pletykák alapján hinnénk. Ha nem homályosítja tekintetünk rózsaszín köd, akkor észrevesszük, hogy eme füzetkék kilencven százalékben problémamegoldásból állnak. Ennek ellenére nem írják le az igazi, durva valóságot.
Amikor Leát szoptattam, azt hittem, ennél rosszabb nem lehet. De lehet. Hogy is nézett ki vele? Irtózatosan fájó mellbimbók. Nem, ezt a fájdalmat nem lehet lenyelni, elintézni. Párnát kell harapni napi sok órán keresztül, hetekig. Közben esetleg befigyel egy jó kis mellgyulladás. A gyermek a mellbimbót nem tudja jól bekapni, mert nem megfelelő alakú sem az, sem a szája, hát reszeli, rágja, sír ő is, mert nem tud rendesen kielégülni a szopóingere. Mindez minden másfél órából mondjuk fél óra. Mit nem adtam volna, ha néha elfogadja a cumit! De soha. Ahogy a cumisüveget sem, még sok hónaposan sem – soha nem tudta helyettem más megetetni. Amikor pedig éppen rendbe jönnek a dolgok, pár hét után erősebb fokozatra kapcsol a gyermek és újra egy fájdalmas szakasz következik, ráadásul pár napig nincs is elég tej, addig üvölt is. Pár hét pihenő, kijönnek a fogai, és már harapni is tud. Már jár társaságba, a nyílt sebekbe beleköp egy kis náthát, jöhet a mellgyulladás, az antibiotikumos krém és gyógyszer. Később meg az elválasztás drámája, szerintem semmivel nem kisebb móka, mint egy cumistát leszedni a cumijáról.
Léna simán született, már a szülőszobán szopott, és mintagyerek volt egészen addig, míg ömleni kezdett a tej. Akkor úgy három nap félrenyelés, csuklás és tekergés után, mikor szegény gyerek folyton szopni akart, de folyton tele volt a hasa és túrósat kakilt, majd lehányta a saját fejét, odaadtuk neki a cumit. A legjobb barátját (teknős pajtással együtt, róla majd máskor). Léna nem alszik el cicin, már a kórházban sem tette, ha tele volt a hasa, elengedte és párnának használta a mellet. Cumival alszik. Cumizni akar. A cici menjen a fenébe. Néha mondjuk megéhezik, akkor nagy bőgve ráfanyalodik, de jobb elkapni az ébredés féléber pillanatát, mert különben már nem hajlandó bevenni. Ha fáradt, alvás előtt, pláne nem. Akkor sétálás jöjjön! Ennek megfelelően lassan is gyarapszik.
De hogy milyen az igazi cumizavar, azt most tudtuk meg, a héten. Ugyanis kétszer is cumisüvegből kapott inni, amíg nem voltam otthon. És összeállt e fejében a kép: hát nem kell a kaja miatt se az az undorító cici, megy ez a cumival is! Bedobta a szopási sztrájkot. A tej egyből elapadt, nekem fejéssel nem lehet fenntartani, mert nem lövel be tőle, csak a gyerektől. Anélkül meg nincs hormonális válasz, hiába fogy ki a cucc. Következett a legrosszabb felvonás: Leát eltávolítottuk, hogy Lénát egész nap csak mellre kényszeríthessem, elkapjam, amikor ébredezik, szaporítani próbáljam a tejet. Próbáltunk kendőbe, függőlegesen szopni, félálomba, kényszerrel – úgy, ahogy, sikerült. De azért még mindig a cumi a legeslegjobb barátja, és ahogy jobban megébred, nem lehet megszoptatni. Ha nem kap cumit, ugyanolyan kétségbeesetten bőg, mint amikor egy normális kisbaba nem kap cicit. Vagy megoldódik magától, vagy nem fog húsz hónapig szopni, mint a nővére. Mindenesetre sehova nem tudunk Leával sem kimozdulni, mert nem lehet megszoptatni, csak a legnyugodtabb körülmények között. Rosszabb, mert nem nekem fáj, hanem a gyerek gyarapodása (a héten semmi), egészséges táplálkozása és a tejmennyiség van folyamatosan veszélyben.
Pedig olyan jó lett volna ez a cumisüveg. Nem is azért, mert akkor én is szabadabb vagyok (Lea mellől egy éves kora körül mertem először 4 órára elmenni), hanem mert az apja már Leánál is fájlalta, hogy nem tudja úgy megnyugtatni, úgy összebújni vele, ahogy én. Hogy nem tudja ugyanazt nyújtani. Most kétszer érezhette, hogy milyen, amikor az ő ölében nyugszik meg a gyerek, amikor az ő tekintetébe fúrja a kis tekintetét, miközben békésen cuppog. Így még szomorúbb, hogy erre jó darabig megint nem kerülhet sor.
