Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Elsőként azon gondolkoztam, hogy kell-e nekem reagálnom arra, hogy az előző posztomon megdőlt az éves kommentrekord.
Elsőként azon gondolkoztam, hogy kell-e nekem reagálnom arra, hogy az előző posztomon megdőlt az éves kommentrekord. Aztán arra jutottam, hogy igen is meg nem is. Nem, mert kábé 30 kommentet olvastam összesen, mert ez a napló Lénáé, mert többnyire nem velem, hanem egymással vitatkoznak az olvasók. És nem - de ennyiben mégis -, mert az olvasó értelmezésébe nincs jogom (és felelősségem) beleszólni, azt ő és a szöveg hozzák létre, az én dolgom pusztán a köztem és a szöveg közti hiteles viszony megteremtése. Ha valaki szerint a (fikcionált, megalkotott) szerző egy Büdös Pizsamázó, más szerint öntetszelgő, milliomos szuperanyuka, megint más szerint identitásnélküli anyukalény, szíve joga a szövegből ezt kiolvasni, hiszen akkor a szöveg bizonyos pontjai benne ennek a képnek bizonyos pontjaival olvadtak össze. A valóságra nincs szükség, avagy senki sem szavatol a lady biztonságáért.
És akkor jöjjön a valódi babanapló, mert Léna (és persze Lea) hol annyi mindent produkálnak, hogy azt se tudom, mit rögzítsek, hol meg csak nézem őket, és arra gondolok, hogy mi van ezen leírni való.
Az első rögzítendő a gyermek ekkor még legaktívabb szervéhez, azaz a szájához kötődik. Léna beszél. Igen, határozottan azt mondja, hogy grrr, meg hogy eőőő, amikor éppen napi háromszor tíz percre jókedvű. és felénk fordul meg mosolyog hozzá, egyszóval nem csakúgy mormog magában, hanem nekünk (a függönynek, a sálnak, a takarónak).
Ezenkívül - láss csodát! - bömböl. Nade milyen mintázatban! Mert mit csinál szerintem a kisbaba? Sír, hogy megkapja a cicit, megkapja, lelkesen cummog, majd vagy elalszik, vagy felélénkül, hamarosan felébred/elfárad, megint sír, megint cici... három-négy hónapig. Mit csinál ezzel szemben Léna? Nyekereg. Cici közelít. Szájához érint. Bömböl. Cumi szájába be, bömböl. Felemel, sétálgat. Megnyugszik. Vízszinteshez közelítve bömböl, sejti, hogy jön a szopikínzás. Bömböl, mert éhes, de nem akar szopni. Bömböl, mert fáradt, de üres hassal nem tud elaludni. Bömböl, és tiszta tej a képe. Bömböl, mert már nem jön a tej, és csak tömködik a szájába azt az undorító bőrizét. Felvesz, sétálgat, megnyugszik. Félig elalszik a cumijával, na ezt a pillanatot kell elkapni, rajthelyzetbe mellé telepedni, kikapni a szájából a cumit és észrevétlenül mellre cserélni. Jó móka, mi? Ahelyett, hogy fogná magát, szopna, tele lenne, aludna/nézelődne, egyszóval néha szeretném neki azt mondogatni, hogy Múkodj!.
És mit csinál még a szájával? Hát nevet. Ettől persze minden ember elolvad, még ha tudjuk, hogy nem igazán nekünk örül. Na de már attól is jó nekem, hogy neki láthatóan éppen jó.
Végül arról, hogy mit csinálok én velük, azaz hogy is van ezzel a második gyerekkel a viszony (egyelőre).
Olvastam én már arról, hogy az első gyerek mindig intelligensebb, de szorongóbb, a második gyerek szociális intelligenciája magasabb és ilyesmik. De egész más efféle megállapításokat elolvasni, és azt gondolni, hogy persze, de ha én szülő leszek, én majd odafigyelek, hogy a második is fejlődjön, hogy az első se szorongjon stb. És egészen más megélni, amikor a pszichológia könyv valósággá válik.
Amikor Lea ici-pici volt, akkor zenéket kerestünk neki és hosszú ideig az orra előtt lóbáltunk színes csíkos sálat, zenélő teknőst meg facsörgőt; akkor mondókát mondtam neki már apró korában pelenkázás közben; olajjal masszíroztam, amikor fájt a hasa (najó, ezt nem sokszor, de próbálkoztam). Rengeteget volt ölben persze. És egész nap sétálgattam vele, ha sírt. Naponta két-három órát sétáltattam télen is (igaz, melegebb volt), a babakocsiban, hogy jól aludjon, (valószínűleg ezért is fogytam le gyorsan, nem úgy, mint most.)
Lénának pedig igen ritkán mutogatok dolgokat, sokat cipelgetem, de csak mint zsákot, miközben Leával foglalkozom, az orra előtt sem lóbálok dolgokat, esetleg beszélek hozzá, amíg a babatepsijéből figyel ki, miközben reggelizünk Leával. Séta szóba se jön, egyrészt a hideg miatt, másrészt meg Lea fél óra után haza akar jönni (bár sajnos folyton ki akar menni, és hiányzik nekem is a kint). Léna alvását igyekszem tiszteletben tartani és tarttatni, de azért bőven van zaj közben. Viszont amikor megfogom, akkor sokkal intenzívebben elönt a "jajistenemmennyireédes" érzés, illetve hagyom, hogy elöntsön a foglalkozásmentes elolvadás, mert most már tudom, hogy mennyire édes, és hogy milyen rövid ideig ilyen, meg egyáltalán, nem akarok vele folyton kommunikálni, fogok még eleget kommunikálni vele aktívan, kikommunikálom magam Leával, örülök, hogy neki elég csak örülni, hogy elég csak mormogni és simogatni.
Majd Lea megtanít neki mindent, ezt úgyis szokta mondani, hogy majd együtt mennek strandra, majd adogathatja neki Léna a LEGOkockákat, ha nagyobb lesz, majd megmutatja, hova kell bedobni a formákat, majd elmeséli neki a meséket, elénekli neki az énekeket és elviszi sétálni és ad neki az ennivalójából. Ha már szoptatni, nagy bánatára, nem tudja.
