Vannak olyan napok, amikor a világunk atomjaira hull, szétzuhan, mi pedig a közepén csak pislogunk és nem vesszük fel a tempót. Ez persze akkor kristályosodik ki előttünk ilyen tisztán, ha éppen valami katasztrófa haladt át rajtunk, mint egy tank. Amikor apám meghalt, feküdtem a fűben és néztem az eget. Az hogy lehet, hogy az a rohadt villamos pont úgy csilingel, mint tegnap, meg az autók is és az újságos nő is egyformán fapofán néz, hát senki nem veszi észre, hogy megállt a világ?! A felhők csak úsztak és úsztak felettem és minden ugyan olyan volt, mint mindig, még én is. Nem kaptam infarktust, nem nőtt a pulzusom, csak belül valami végleg összetört.
Neveljük a gyerekeinket, napról napra élünk, visszük a saját batyunkat, miközben csak ritkán gondolunk arra, hogy minden megváltozhat körülöttünk egy szempillantás alatt. Valamiféle evolúciós zsákutca, hogy nem tudjuk a dolgainkat kellőképpen megbecsülni, hogy a jó, csak közepes lesz, mert hozzászokunk, aztán meg már rossz, sőt, a nagyon jó is inkább vacak egészen addig, amíg be nem üt valahová a mennykő. Amiből hol felépülünk, hol pedig nyomorékok maradunk.
Délután öt óra van, s sietve veszem fel a telefont, R.E. az, idegesen le akarom rázni, hiszen mit nyüzsög, mondta már, hogy nem tud a gyerekért menni. Azért tisztességből megkérdezem tőle, hogy hol a rákban van, vérvétel eredményre vár, mondja közönyös hangon. A kezem megáll a kilincsen, még lenyomom, de az agyam már erősen kattog, hogy valami gáz lehet, hiba van a mátrixban, letértünk a sablonos kerékvágásról. „ Vérvétel? A tiéd?” Minden kétséget kizárólag. „Orvosnál ülsz? Fekszel? Mi a jóbüdösfrancot keresel te ott? ” Az, hogy a kis-világ falai repedeznek, világos, hiszen süvöltök, egyébiránt felrobbannék a hirtelen pániktól. A helyett, hogy aggódó feleségként lelki mentsvár lennék, azonnal lekapom a 10 körméről, mégis hogy a fenébe ülhet-fekhet már öt órája orvosi műszerek alatt, mellett úgy, hogy nekem közben gőzöm sincs az egészről?!
„Nincs semmi baj, csak…” és ezután már semmi nem érdekel, szedem össze a gyerekeket, rohanok, alapvetően agy nélkül. Idegesít, hogy fáradtak, hogy beszélnek, sőt még reakciót is várnak tőlem. Öltöztetek, törlök, bólogatok, mint egy robot, miközben lehetőségeket latolgatok. Mindenre fel akarok készülni, a legrosszabbra is. Közben pedig sikoltozom belül, hogy ez nem lehet, mindjárt felébredek. Mert ezek a dolgok csak mással szoktak megtörténni. Éppen tegnap vigasztaltam egy csajt, miközben hálát adtam a jóistennek, hogy nem én lettem özvegy két gyerekkel. Most meg pofán vág a sors és világosan érzem azt a tényt, hogy bábok vagyunk, valaki pedig úgy játszik velünk, ahogyan akar.
Már vagy huszadszorra hívom a jól ismert számot, semmi. Ekkor ér el a hiszti, már nem akarok úgy kinézni, mintha semmi nem történt volna, s amikor R.E. betolat az ajtón, mert hazahozták, legszívesebben agyonverném. „Soha többet ne csináld ezt, vedd fel azt a rohadt telefont, ha hívlak!”
Egy kis nyugalom után rendezve a sorainkat, célba vesszük a neurológiát, mindannyian. Már az összes gyerek riadt, magamban nagyon sajnálom őket, de a vigasztalásunkon érzem én, hogy üres, mint a nyugdíjas zsebe hónap végén. ”Ha ezt megússzuk, én soha többet…” és itt hosszan sorolom bűneimet és ígérek fűt-fát, csak most ne legyen R.E-nek komoly baja, csak még egyszer olyan unalmas legyen a délután, mint tegnap.
Késő van és menni kell a kórházba, következő állomásként. Halkan vezetek tovább, csak magamban anyázok. Már a gyerekek sem rosszak, lapítanak, R.E. mered maga elé, ki tudja, hogy az ő armageddonja hol tart. Aztán ott hagyjuk a sürgősségin. „Persze nincs apának baja, majd jön haza taxival”, miközben azon gondolkodom, hogy miért is akarom megvédeni a gyerekeket egy félholt bácsi látványától, vizelet- és szarszagtól, a síró rokonoktól. Tudniuk kell, hogy ez a vége mindennek és mindenkinek, aki egyszer kimegy innen, az is csak haladékot kap, mindannyiunkra ez, vagy valami hasonló vár.
Nyolc óra, megérkeztünk, de mielőtt kivenném a gyerekeket a ház előtt a kocsiból, megkérdezem a kerítésünknek támaszkodó bácsit, hogy jól van-e. Alig értem, hogy mit mond, de világos, nem tudja, hol lakik. Szép a cipője és Deák Ferencnek hívják. Jár az agyam, már semmit nem tudok világosan átgondolni. Gyerekeket újra bekötöm, s egy hirtelen vezérelt mozdulattal a bácsit is behajtogatom a kocsiba. Egyikőnk sem lepődik meg a szituáción, én elhiszem, hogy az igazi Deák Ferencet viszem, s a végcél nyílván Batthyány lesz, a távolból pedig majd maga Kossuth érkezik. Az eső esik, kiszállok az ügyeletnél, mert hát hová is vihetném a bácsit. Nincsenek papírjai, nincs az az utca sem a térképen, amit keres, csak a joviális mosolya, igaz, kicsit borgőzös. Az ügyeletes asszisztens hazazavar a gyerekekkel, sajnál, pedig az előzményünket nem is tudja.
Csendben nyitjuk az ajtó, „nem, nem vagyok éhes”. „Én sem, csak mesélj”. Félrerugdalom a kisvilág széthullott darabjait és összebújva mesélünk. Aztán arra ébredek, hogy R.E. mellém fekszik. „Nincs semmi baj”, én meg elhiszem neki. S miközben becsukom újból a szemem, Deák Ferenc R.E. hangján dörmögi, micsoda nap, de jó hogy vége van...
