Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Új sorozatot indítunk, hogy borzoljuk a kedélyeket és hogy felhívjuk a figyelmet a világ legfontosabb helyére, a játszótérre.
Új sorozatot indítunk, hogy borzoljuk a kedélyeket és hogy felhívjuk a figyelmet a világ legfontosabb helyére, a játszótérre. Nem mindenhol az a kérdés ugyanis, hogy van-e virág alakú tűzoltócső a színes autós csúszda mellett, hanem konkrétan az, hogy felnyársalja-e vascső a kölyköt a mászóka végén vagy nem.
Első körben egyik lelkes anyukánk, Katica számol be pécsi játszó-élményéről, arra sarkallva benneteket, hogy ti is küldjetek fényképpel ellátott élménybeszámolókat a szerkesztőségbe. Írjátok le, hogy mi az ami bántja a szemeteket, amit hiányoltok, egyszóval, térképezzük fel együtt a játszótereket, indítsuk el a játszótér kommandót! Küldjetek játszóteres tapasztalatokat és leírásokat!
Rémségek kicsiny játszótere
Első nap Pécsen, nyár. Akinek kedves volt az élete kilenc és négy között nem ment utcára, a P(asi) reggel elhúzott a Gyárba, és naplemente előtt nem jelent meg. Bámultam a kornyadt meggyfát két, energiától szétrepedő pulyával, ovi nélkül, gyerektársaság nélkül, pót és igazi nagymamák nélkül, napi ritmus nélkül, és még mindig csak délután fél öt volt. Mit tesz egy mama ilyenkor, Pécsett vagy Kuala Lumpurban, vagy bárhol a világon? Úgy van, játszóteret keres! Kimerészkedtünk hát a közeli parkba. És ez bevitte az első pécsi gyomrost. Mert iszonyat volt.
A rettenetes úgynevezett Tettye játszótér minden képzeletemet alulmúlta. Lepusztult mászóka, nyikorgó körhinta, mérleghinta, amely egy irdatlan farönk és tompa robajjal csapódik a földbe. A szülő az erőkar másik oldalán erejét megfeszítve ellentart, hogy ne zuhanjon le a gyerek, ne zúzza szét apró lábát, ne csípje be kis kezét a kapaszkodó. Van egy hosszú műanyag csúszda, középen elrepedve, egy kislány a szemem előtt hasította fel vele a vádliját. A másik csúszda fémből van, s ugyan fáintosan egy homokozóba érkezik, de ott, nini, nincs homok! Hova lett a homok? - kérdeztem sírós hangon a helyi mamákat, akik erre csak a vállukat vonogatták: Hát elvitték, mert már nagyon szemetes volt… Behalok, kész. A csúszda végén hatvan centis mélység tátong a homok hűlt helyén, fürgén oda kell ugrani, elkapni a lecsúszó kicsit, hogy ne zuhanjon az üres medencébe.
A játszótér nincs körbekerítve, habár maga a domboldal, ahol van, a pécsi kutyások kedvenc és legfőbb sétáltatóhelye. Már az odavezető ösvényen lekapcsolják a kutyi-mutyikáról a pórázt, és az boldogan lohol át gyereken, kismotoron, mindenen. A délután csúcspontján felbukkan Erzsike, Sunnyval a pitbullal, „Nem bánt! Imádja a gyerekeket!”- ordítja E. messziről és a motorozó bölcsisektől tíz, uszkve tizenöt méterre elengedi. (Megvan a kép?) Sunny vigyázva, gyengéden, bekapja egy arra ténfergő vizsla fejét. Dermedten bámulom, kattog az agyam, hova menekítsem a kölykeim –faágra? mászóka tetejére? –, ha kedve támadna portyázni egyet a hinták között. (Sunny one so true, I love you – dúdolom. Róla még lesz szó.) A vizsla megúszta, a pitbull el, én lábon kihordtam egy infarktust. Egy jó itt: sok nagy fa van. De alattuk kutyaszar, üvegcserép, fecskendő, óvszer. Szégyen.
Érdeklődtem, kinyomoztam Pécs „csúcsjátszóterét”, a Mandulást. Lássuk. Ez sincs bekerítve, de itt már számtalan tábla figyelmezteti a kutyásokat, hogy csak szájkosárral, pórázon hozzák erre az állatot. Habár a játékfelhozatal sokkal barátibb, sőt remek, a homokozóban itt sincs homok, csak egy sittszerű, fekete anyag porlik a kislapát nyomán, bánatosan omlik szét a belőle formált perec. Viszont van büfé, benne szendvics, ropi, víz, sör, és van hozzá WC, tiszta, na, mondjuk tiszta, de akkor is hurrá. Hurrá lenne, ha ide nem csak kocsival lehetne felkanyarogni, nem esne városon kívülre. Kutyaszar, üvegcserép, fecskendő, óvszer, szégyen szintén.
És van a picinyke belvárosi elit játszó, kisvonattal, dicséretesen bekerítve, benne ápolt biomamák, öltönyös ökopapák, Hennesbe bújt picibabák. Ám ezzel át is tekintettük a pécsi játszótér helyzetet, ami, mondjuk ki, siralmas. Csoda hogy Paradicsomnak tetszik a régi otthonunk, ahonnan kőhajításnyira három EU konform, bekerített, csilivili parkocska volt?! (Igen darling, egy budai rezervátumból jöttem a baranyai végekre, és el vagyok szörnyedve. S azt is tudom, hogy bármelyik fővárosi játszótér minősége magasan veri ezt a, nevezzük így, színvonalat. )
Azon a napon megfogadtam, hogy ha ezzel az egésszel nem csinálnak valamit, 2010-ben a Pécs Európa Kulturális Fővárosa projekt indulásának első, legelső napján hívom Azurák Csabát meg az összes Fókuszt, hogy jöjjön, forgasson, habosítson, fúrjon bizottságot, rántson le leplet, szööörnyedjen EL, mutassa be országnak-világnak, mit kell itt kiállni gyereknek, mamáknak! Ihaj. (Félfordulat a kamera felé, vésztjósló hang: „És most, ahogy ígértük, a pécsi horrorjátszóterekről.”)
Á úgyis hiába, itt semmi nem változik… – mormogja unottan háborgásomra helyi cimborám két korty Márkvárt közt. Még szerencse hogy az itteni gyerekek, szülők, nagyszülők, dédszülők, szinglik, vagyis az emberek elég jó fejek. Róluk legközelebb.
