A büszkeség szép és őszinte érzés, s most már bővíthetjük a repertoárunkat ennek az anyai változatával is. Akárhol toljuk ugyanis a gyerek verdáját magunk előtt, dagadni fog a mellünk (a tejtől függetlenül), mert mindenhol meg fogják dicsérni. A bolt előtt, hogy jaj de picike, pedig nem is, mert már milyen nagy. A zebránál, hogy mennyire hasonlít ránk, pedig nem is, mert tiszta apja, a vak is láthatja. A bankban, hogy milyen szép, s most jönne az a rész, hogy nem is, mert baromi ronda, de hát ilyet egy anyuka sem fog mondani. Gondolni meg aztán pláne nem, hiszen a mi gyerekünk a leggyönyörűbb teremtmény a földön, s biztosak vagyunk benne, hogy hamarosan ez szemet is fog szúrni mindenkinek, s az ajtónkon fog dörömbölni a L’oreal, a Pampers és a Neogranormon, hogy Böbike legyen a reklámarcuk. Mi azonban nagyvonalúan passzoljuk a kérdést, ez a gyerek hadd maradjon a család örömére gyönyörű, majd 20 év múlva indítjuk a Miss Hungary-n. A szomszédok és a távoli rokonság pedig olyan jó fejek, hogy nem szólnak arról, hogy szegény gyerek pechjére apa elálló füleit, s anya sasorrát örökölte, minek köszönhetően pont úgy néz ki, mint Yoda mester. Hiába, a szülői elfogultság szép és hasznos dolog.
Nos, ebben a gyönyörűséges állapotban, amikor éppen közelebbről megszemléljük a pötty babát, egyszercsak észrevesszük, hogy gyermekünk szépsége kissé megkopott. Konkrétan a haja, amelyre oly büszkék voltunk, kihullt körbe, ahogy okos buksijával koptatja a kiságy matracát. Az arcán pedig rengeteg aprócska pattanás nőtt, borzasztó. Ezeknél a pöttyöknél mellesleg a mamik 80 százaléka padlót fog, s rögvest valami komoly betegséget fókuszál a látvány mögé, s hanyatt-homlok rohan a gyerekorvoshoz, mert ez most vészhelyzet, minimum egy ebola. Szerencsére a tapasztalt doki már több száz tejpöttyöktől tarkított Yodafejet látott, s higgadtan képes majd elhitetni anyával, hogy nem jött el a világvége, csak az anyatej csapta ki a gyerek fejét, s önmagától gyógyul.
Körülbelül ebben az időben, amikor kezdjük magunkat elbízni, hogy mi mekkora nevelésmódszertani ászok vagyunk, mert a gyerek alszik, eszik és mosolyog, hirtelenjében végetér ez az idill. Pedig már pont eldicsekedtünk a barátnőnknek, akinek a fia folyton csak ordít, mint a fába szorult féreg, hogy a mi gyerekünk egy angyal, s a kialakított rendszerünk (figyelitek, mintha bármiről is tehetnénk, muhaha) teljesen olajozottan működik. Még jól ki is röhögtük a háta mögött, azzal a meggyőződéssel, hogy félreneveli a gyerekét, biztosan csak húzza, vonja, tutujgatja. Tessék, itt a következménye annak, hogy állandóan fölkapkodták és ölben cipelték! Mindezek fényében, amikor egyik napról a másikra Böbike minden ok nélkül este hattól kilencig üvölteni kezd, majd másnap is és innentől kezdve sokáig, nem értjük, hogy mi van. Gyakorlatilag órát lehet a gyerekhez igazítani, mert a cirkusz menetrend szerint kezdődik, s olyan szintre jutunk, amikor hirtelen a kétségbeesés és a nyugalom iránti igény átveszi az uralmat a nevelés spártai szigora fölött. S ekkor kerül elő a kreativitás és akasztjuk föl a babahordozót a plafonra, s csak lökjük, lökjük őt, családi beosztással. Ilyenkor állunk neki lesúrolni a babakocsi kerekeit, hogy filmnézés közben, lábbal tudjuk őfelségét tologatni, hogy túléljük valahogy az aznapi armageddont.
Ne aggódjunk, ez az üvöltéses időszak olyan gyorsan elmúlik (persze nem olyan gyorsan, mint mondjuk egy nap), mint amilyen hirtelen kezdődött! Mire elérkezik a második hónap, újra egy viszonylag partiképes gyerekünk lesz, akit akár még társaságba is lehet vinni anélkül, hogy fülkárosodás érje a házigazdákat. Sebaj, majd jönnek újabb parák, kifogyni belőlük ugyanis nem fogunk.
