Eltelt az első 28 nap, azaz az első négy hét, vagyis az első hónap. Bontsunk egy gyerekpezsgőt és ünnepeljünk az első hó fordulón, talán, mondom csak talán, a nehezén túl vagyunk, az első hónapot megugrottuk. Ejnye, de gyorsan szalad az idő! Mire kettőt csuklunk, gyermekünk borotvát kap a nyúltól, vagy egy karton intim betétet.
Ne szaladjunk még azért ennyire előre, egyelőre van egy stabilan fekvő babánk. Na jó, szakértő szemek már látják, hogy az a baba a kiságyban már nem is az a baba. Mert a szemei kezdenek huncutok lenni, néha véletlenül oldalra tud pöndörödni, s a fejét egészen szépen ki tudja már ünnepnapokon nyomni, ha hason tároljuk őt. Sőt, ezekben a napokban elcsípjük az első mosolyt is, ami nem a pukinak, pisinek, kakinak szól, hanem szerény személyünknek. Bizony.
Van már valamilyen inci-finci napirendünk is, így kisakkozhatunk magunknak is egy fésülködésnyi, Népszabadságnyi, ÉS-nyi, Kutyák és Lovak-nyi, ….hu-nyi, szemhunyásnyi időt is, amire fixen számíthatunk. A napi rendszeres sétának köszönhetően ismerünk már a környéken minden kutyás és babakocsis sorstársat, fejből vágjuk, hogy hány lépés egy háztömb sétája és valamiért ezekhez a sétákhoz, ha esik, ha fúj, körmünk szakadtáig ragaszkodunk.
Ejtsünk néhány szót a szoptatásról is, hát persze, mint mindig. De most arról, hogy milyen kirekesztő és megsemmisítő érzés, amikor a két kis citromnyi mellből elfogy a kaja. Tételezzük fel, hogy a kezdetektől volt tejünk, nem sok, nem tudtunk egy egész anyaotthont ellátni vele, de volt. Meg fejtünk is mellé, nem sokat, de a lelkiismeret mindig kifejette a majdnem üres mellekből a maradékot. Aztán egyszer csak egyre kevésbé volt elég a gyereknek a kaja, s mi ott álltunk egy estére kiéhezett és ordító gyerekkel, aki minden igyekezetünk ellenére sem hízik. Kétségbeejtő, s kit hibáztathatunk mindezért? Persze hogy magunkat. Pedig fejünk, szoptatunk s közben magunkba döntünk legalább két lavórnyi szoptatós teát, és bennünk van már egy fél patika homeopátiás bogyó is, de még mindig semmi. Amikor aztán először összekeverjük este a tápszert, miután már legalább egy hete nem aludtunk, mert másfél óránként etettünk, a bizonytalanság és lelkiismeret furdalás kettős érzésével etetjük meg a gyereket. Aki aztán boldogan alszik egész éjjel, mert végre szegény jól lakott.
Soha nem értettem a szoptató nők keresztes hadjáratát a szoptatni nem tudók (vagy nehezen tudók) ellen. Bizonyára kétszer annyi kárt okoznak a keresetlen és vádaskodó tanácsok, megjegyzések, mint mondjuk egy jókor bevetett tápszer. Ha pótlást adsz, és mesélsz róla, tuti fix, hogy legalább két mondatban magyarázkodsz. A gyógyszertárban, a parkban a séta közben, a védőnőnél a rendelőben, az anyósodnál, a barátnőknél, egyszóval mindenkinek szabadkozol, hogy miért teszel így, mintha nem éreznéd magad teljesnek. Pedig már kerek egy hónapja, négy hete, vagyis huszonnyolc napja teljes vagy. Kár, hogy sokaknak nem ez a lényeg.
