Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nos, az első hét sokkja után talán már kezdi az agyunk felfogni, hogy megszültünk, s van egy (rendkívüli esetben kettő, három esetleg négy?) gyerekünk.
Nos, az első hét sokkja után talán már kezdi az agyunk felfogni, hogy megszültünk, s van egy (rendkívüli esetben kettő, három esetleg négy?) gyerekünk. Mostanra az alváshiányunk úgy érezzük, hogy tarthatatlan, az első nagyobb hisztin egészen biztosan túl vagyunk. Kiosztottunk legalább egy közeli rokont, valószínűleg kissé alaptalanul, legalábbis indulatosabban, mint kellene. Pedig milyen messze vagyunk még az igazi kialvatlanságtól, amikor hónapok óta nem aludtunk egyben 4 óránál többet, de erről még sejtésünk sincs, az aktuális problémánk a legnagyobb. Például ilyen (mármint baromi nagy) a mellünk.
Álmaink kannáit viseljük, a sajnálatos tény csak az, hogy esélyünk sincs egy csipke melltartóra, csak valami praktikus darabra. Abban is öklömnyi betétekkel, egyébiránt eláztatjuk a szomszédot is. Amúgy meg mi az, hogy szexi? Mi az, hogy buja hancúrozás? Jó esetben eszünkbe jut a nevünk, a címünk, hogy gyerekünk van, az is, de ennél magvasabb gondolatokra ne is számítsunk. Ha pedig jöttünkben-mentünkben belesajog az alfelünkbe, azt is kilátásba helyezzük, hogy kedves párunk előbb dugja hímtagját a konnektorba, mint belénk. Azért ne csüggedjen senki, van remény.
Lehetséges, hogy a kezdeti időzavar azt eredményezi, hogy gyakorlatilag összefolynak a napszakok. S kezdünk határozottan nyűgösködni, mert sokan ekkor maradnak először egyedül összezárva egy apró csomaggal, akinek minden nyílásából folyik valami, s nem mellesleg iszonyat hangos is. Mi pedig megállás nélkül etetünk, büfiztetünk és pelenkázunk, majd altatunk és fejünk, aztán pedig etetünk, büfiztetünk és pelenkázunk, majd altatunk és fejünk, aztán etetünk…
Erős hasonlóságot érzünk önmagunk és egy fejőstehén között, akinek semmi egyéb funkciója nincs, csak a táplálás. Szaporítunk, fejünk, grammokon problémázunk, s a világ leszűkül a szopás körüli mizériára. Ma hatvanat evett csak, pedig tegnap már kilencven grammot szopott, vajon nincs elég tejem? Ez lesz tehát a mottónk, s ezzel megkezdődhet egy ördögi játszma, mennyit evett a gyerek és miért nem annyit és mikor? S az örök nagy kérdés, hogy akkor most fejjünk-e egyáltalán, vagy ne? Ha fejünk, akkor beáll végül a gyerek igényei szerint, vagy szükséges szaporítani? A szoptatós tea szagáról, még ha nyugdíj után szimatoljuk meg valahol, akkor is a tejben ázó lepedő, hálóruha, izzadás, és hosszan tartó monoton fejés jut eszünkbe.
A mellünk amúgy ki van borulva. Aki azt mondta nekünk valaha, hogy a szoptatás a világ leggyönyörűbb dolga, páros lábbal passzolgatnánk a parkban. A mellbimbóink véresek is lehetnek, s amikor a baba rácuppan a cicire, némán potyognak a könnyeink. Életünket adnánk egy olyan krémért, ami végre használ is.
Néha úgy érezzük, hogy átcsapnak felettünk a hullámok, mert hát minden olyan bizonytalan. Életünkben talán először érezzük azt, hogy kiengedtük a gyeplőt a kezünkből, mert tőlünk függetlenül történnek az események. Most miért sír? Miért nem sír? Normális, hogy így tartja a fejét? Jaj, nézzük meg hogy vesz-e levegőt? Éhes? Nem éhes? S ezt sorolhatnánk az idők végezetéig.
Ekkor eljutunk arra a szintre, hogy internetes fórumon kérünk anonim, magukat nagyon jól tájékozottnak vélő nőktől tanácsot, akikről még az is kiderülhet, hogy sörhasú, negyvenes férfiak inkognitóban. De ne csüggedjünk! Ez a kezdeti káosz csak, s lassan, de biztosan, minden irányból gyógyulunk és kisüt a nap. A gyerek pedig tündér, bogár, pötty, akit megzabálnánk, s hamarosan lesz rendszer is az életünkben.
