Nagyobbik lányom megszületése előtt – az első gyermeküket várók többségéhez hasonlóan – kedvelt időtöltésem volt a bőséges terhesirodalom böngészése, így aztán a kilenc hónap mind a kétszázvalahány napján pontosan, napra készen, grammra és centire tudtam, mit kell „tudnia” egy valamirevaló magzatnak, és az ultrahangleletekkel összevetve lelkesen elemeztem, hányadán is állunk. De mi helyzet a gyermek megszületése után? Tisztában vagyunk-e a testi, lelki és szociális fejlődés legfontosabb állomásaival, melyek ismerete képessé tesz bennünket arra, hogy csak reális „elvárásokat” támasszunk az egyre okosodó és ügyesedő apróság elé, higgadtan és türelmesen kivárjuk azt az időt, amikor elég érett arra, amit kérünk és várunk tőle? Észrevesszük-e, ha valamilyen téren esetleg valóban nem úgy fejlődik, ahogy „elvárható” lenne, hogy időben közbeléphessünk? Nem vagyunk könnyű helyzetben, hiszen egyrészt ott vannak a nagyszülők, akiknek régmúlt emlékeiben sokszor magunk is úgy élünk, mint akik mindenben megelőzték korukat és kortársaikat (pedig nem is), legyen szó akár az első „igazi” mosolyról, az első lépésekről, az első összefüggő mondatról, az első felismert betűről vagy az első, helyesen megoldott kétismeretlenes másodfokú egyenletről.
Nagyobbik lányom megszületése előtt – az első gyermeküket várók többségéhez hasonlóan – kedvelt időtöltésem volt a bőséges terhesirodalom böngészése, így aztán a kilenc hónap mind a kétszázvalahány napján pontosan, napra készen, grammra és centire tudtam, mit kell „tudnia” egy valamirevaló magzatnak, és az ultrahangleletekkel összevetve lelkesen elemeztem, hányadán is állunk.
De mi helyzet a gyermek megszületése után? Tisztában vagyunk-e a testi, lelki és szociális fejlődés legfontosabb állomásaival, melyek ismerete képessé tesz bennünket arra, hogy csak reális „elvárásokat” támasszunk az egyre okosodó és ügyesedő apróság elé, higgadtan és türelmesen kivárjuk azt az időt, amikor elég érett arra, amit kérünk és várunk tőle? Észrevesszük-e, ha valamilyen téren esetleg valóban nem úgy fejlődik, ahogy „elvárható” lenne, hogy időben közbeléphessünk?
Nem vagyunk könnyű helyzetben, hiszen egyrészt ott vannak a nagyszülők, akiknek régmúlt emlékeiben sokszor magunk is úgy élünk, mint akik mindenben megelőzték korukat és kortársaikat (pedig nem is), legyen szó akár az első „igazi” mosolyról, az első lépésekről, az első összefüggő mondatról, az első felismert betűről vagy az első, helyesen megoldott kétismeretlenes másodfokú egyenletről. Aztán persze ott vannak a játszótéri bezzeg-anyukák, akik különösen az elsőgyerekesként tudnak nekünk keserű perceket szerezni, amikor szemünk fénye legújabb „produkcióját” látva vagy hallva hűvös lenézéssel közlik, hogy az ő gyerekük ezt már egy-két-sok hónappal korábban és természetesen egyszer-kétszer-sokszor jobban csinálta. Nagy a kísértés, hogy magunkat hozzájuk, gyerekünket pedig az ő gyerekéhez mérjük, pedig a többnyire erősen túlzó beszámolók mögött nem áll más, mint a mi átlagos gyerekünkhöz hasonló másik átlagos gyerek, no meg egy jó adag rosszul értelmezett anyai presztízs.
Nagy tehát a kísértés, de a tét is óriási, hiszen a kutatások szerint a gyermek fejlődési szintjét figyelmen kívül hagyó, ennél fogva megalapozatlan szülői elvárások nemcsak az éppen formálódó szülő–gyermek kapcsolatot rombolják már a kezdet kezdetén, hanem örök nyomot hagyhatnak gyermekünk önértékelésében is. Jó tehát, ha ismerjük a fogódzókat, és tisztában vagyunk azzal is, hogy az okos könyvek által megadott átlagok nem hajszálra azonos értékekből, inkább sok-sok pozitív és negatív előjelű érték összegzéséből állnak elő. De valóban ismerjük-e a fogódzókat?
Egy most lezárult vizsgálat szerint az amerikai édesanyák korántsem állnak jól e téren. A Pediatric Academic Society közelmúltban lezajlott kongresszusán bemutatott felmérés keretében több mint 10 000 anyát kértek meg arra gyermekük kilenc hónapos korában, hogy válaszoljanak tizenegy kérdésre, melyek mindegyike egy-egy lényeges fejlődési állomásra vonatkozott (pl. „Elvárható-e egy egyéves gyermektől, hogy különbséget tegyen helyes és helytelen között?” vagy „Mikor érdemes elkezdeni a szobatisztaságra szoktatást?”). A kutatók nem hagyatkoztak csupán arra, hogy kérdéseikre hány helyes válasz született (hiszen ez csak azt igazolta, hogy nem hiányzik az ismeretek elméleti alapja), hanem videofelvételek segítségével elemezték a résztvevők viselkedését, miközben a szülők egy új képesség elsajátítására igyekeztek rávenni a gyermeküket. Emellett arra is kíváncsiak voltak, hogy a szülők milyen gyakran töltenek együtt „minőségi” időt gyermekükkel, amikor könyvet olvasnak, mesét mondanak vagy énekelnek.
Az eredmény a szakembereket is meglepte, hiszen az édesanyák egyharmada (legyünk tudományosak: egészen pontosan 31,2 százaléka) legfeljebb négy fejlődési mérföldkő hozzávetőleges időpontjával volt tisztában, ennél fogva nem is várható tőlük, hogy ezek figyelembe vételével ítéljék meg gyermekük fejlődési szintjét és fogalmazzák meg elvárásaikat. Az ilyen anyák többsége – de nem mindegyike! – a kevésbé iskolázott, illetve rosszabb anyagi helyzetben élők köréből került ki. A videofelvételek megtekintése alapján az is kiderült, hogy a normális gyermeki fejlődés állomásait nem ismerő anyák kevésbé élvezték a gyermekükkel együtt töltött időt, és kevésbé voltak kaphatók arra, hogy rendszeresen foglalkozzanak gyermekükkel.
Gyanítom, hogy egy ilyen felmérés nálunk is hasonló eredménnyel zárulna, pedig a normális mozgás- és beszédfejlődés várható és átlagos időpontja viszonylag jól körülírható, pontosabb határ húzható a „normális” és a „nem normális” között, így elvárásaink is jobban a gyerek fejlettségi szintjéhez és lelki alkatához igazodhatnak. Hosszú még az út azonban addig, amíg képesek leszünk akár a családi hagyományokat és elvárásokat is sárba tiporni azért, hogy humán érdeklődésű gyerekünket ne kényszerítsük az atomfizikus nagypapa nyomdokaiba, és hol vagyunk még attól, hogy felismerjük: kamaszgyerekünk az azonnali kitárulkozást vagy inkább a kivárást és csendes odabújást igényli, amikor egy fiú (vagy lány) először összetöri a szívét?
huhhh
