Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Megkérdeztünk egy négygyerekes édesanyát, hogy milyen is négy gyerekkel az élet.
Megkérdeztünk egy négygyerekes édesanyát, hogy milyen is négy gyerekkel az élet. Mint kiderült, sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk: bizonyos gyerekszám felett a gondok nem szorzódnak, hanem osztódnak. A részletek alant olvashatók.
Ti sokan voltatok?
Hárman. Ketten a nővéremmel ugyanúgy kis korkülönbséggel, mint a lányaim, utánunk az öcsém, korban lemaradva.
Már gyerekkorodban is sok gyereket akartál?
Kinek mi a sok. Párosával láttuk jónak. Öcsém gyakorlatilag egykeként nevelkedett. Anyukám mindig bánta, hogy nem vállalt öcsém mellé még egy gyereket. Mi gyerekek is.
Kettő után a férjemmel úgy éreztük, hogy ennyi elég. A kettő ugyanis hirtelen sok lett, nem kétszer annyi, a két picivel valahogy inkább megháromszorozódtak a teendők.
Aztán ahogy nőttek, láttuk, hogy jöhet a következő. A harmadikkal már meglepő, hogy beért a rutin, a lányok élvezték, hogy van kistesó, ráadásul velük még kevesebb gond lett. Aztán Hármaskának Négyeske lett a párja korban.
Mit szól a férjed a sok gyerekhez?
Ő is nagycsaládot képzelt el. Közösen döntöttünk, hogy mikor legyen a következő gyerek.
Amikor bejelentettük, hogy lesz Négyeske, akkor 10 emberből 9 megkérdezte, hogy "Jaj, ugye becsúszott?" Hát nem. Egyébként örülnek, hogy sok gyerekünk van.
Van segítséged? Beosztjátok a gyerekekkel a házimunkát?
A nagymamák még dolgoznak, így ők elég ritkán jelentkeznek be, hogy meg szeretnék tekinteni az unokákat. Amikor szólnak, hogy jönnek, vagy menjünk, akkor igyekszem arra az időszakra rászervezni egy fodrászt, barátnőzést, vagy valami hasonlót. A férjem az igazi segítségem. Anyaszívű apa, a szoptatáson kívül mindent meg tud csinálni, és csinál is.
Hogy telik egy napotok?
Reggel a lányokat elvisszük óvodába, iskolába, aztán többnyire otthon vagyunk a fiúkkal. A legkisebb még alszik egyet délelőtt. Otthon 8-tól 12:30-ig összedobom a házat, dolgozom, levegőzünk egyet, vonatozunk, legózunk, könyvet olvasunk, ebédet csinálok, eszünk. Ezeket igény és lehetőség szerint variálom (enni mindig szoktunk). Ha sürgős leadás van a munkahelyen, akkor a ház romokban hever, és egyszerűt kajálunk, ha szép idő van, többet levegőzünk, ha nyűgösebb napjuk van a dedeknek, akkor több az összebújás.
Fél egykor autóba ülünk, a fiúk elalszanak, összeszedjük a lányokat, és hazajövünk egy csomó másik gyerekkel együtt, akik aktuálisan a "legjobb barátnők", elmegyünk máshoz bandázni. Hetente egyszer lovagolni megyünk, vagy csak simán - öten - hazajövünk. Itthon az ebéd második felvonása következik, mert mégsem olyan finom a menzakoszt.
Estig ismétlédők a délelőtti program, csak most már többen vannak. Ilyenkor kevésbé fordul elő, hogy valamelyik nyűglődne, mert mindig van "esemény". Ha jól sikerül a délután, akkor haladok tovább a melóval, mert annyival hamarabb fekhetek le.
Este fél 6-6-tól már a férjem is itthon van, szertartásos esti program következik: vacsora, fürdés, mese, fogmosás, ágyba zavarás, közben folyamatos romeltakarítás, körbepuszilgatás, alvás. A vége 8 körül van. Ez már egy aktív együttlét, mindketten részt veszünk a program koordinálásában, és ilyenkor a gyerekekről szól a nap. Hosszan fürdenek, sokáig, beszélgetve vacsorázunk, összebújós meseolvasással zárunk.
Ha a porontyok elaludtak, a felnőttek ideje következik. Majd a férjem relatíve korán fekszik, mert korán kel, én pedig dolgozom, amíg bírom, vagy ameddig muszáj.
Hogy közlekedtek?
Autóval, nem is eggyel. Nekem van egy nagy 7 személyes, a férjemnek egy kisebb. A városban sétálva a pici a kendőben, az eggyel nagyobb a távolságtól függően babakocsiban, kismotoron, vagy gyalog, a két legnagyobb értelemszerűen már a saját lábán. Biciklizni is szoktunk: elöl is, hátul is kisülés (amíg még kisebb volt a pici, addig kendőben), a lányok saját bringán.
Hogy élik meg a gyerekek a sok testvért? Mennyire dúl a testvérféltékenység?
Ez olyan szép, hogy már-már mesébe illik, pedig igaz: nem volt kóros féltékenység, a párban lévő gyerekek a normál nyúzáson kívül szépen eljátszanak (igen, a 8 hónapos is a 2 évessel – engem is meglepett, de autóznak, meg rötyörésznek együtt), a nagyok szeretik a piciket, és fordítva.
Mi a legnehezebb?
Amikor a lányok picik voltak, az nagyon heéz volt. Most, hogy a fiúk kicsik, a nem szinkronban alvás tud elég kimerítő lenni. Egyik elalszik, másik elálmosodik, de már egyik felébredt, pedig már a másik is majdnem elaludt, ketten nyűglődnek, szaladgálás ide-oda, végre a másik elalszik, de addigra az egyik teljesen felébredt. Ez persze megoldódik, ha végre kialakul egy fix alvási rend, de addig adódnak rettenetesen idegesítő helyzetek.
A ház rendben tartása pedig a lehetetlen kategória. Ezt maximum akkor tudnám végrehajtani, bár valószínűleg akkor sem, ha nem dolgoznék. A munka viszont kell, hogy kiszakadjak egy kicsit a kakispelus-bébikaja-büfi-szopi témakörből. Ha pedig már kiszakadok, akkor növeli az önbecsülésem, hogy ezért pénzt is kapok.
Mi a legjobb?
Leülni, és nézni őket, ahogy nyüzsögnek, csacsognak, együtt játszanak. Ha elkapok egy ilyen pillanatot, az kárpótol mindenért.
