Vannak olyan szerencsétlen emberek az univerzumban, akik kénytelenek egyedül tölteni azokat a hosszú perceket a vécén.

Vannak olyan szerencsétlen emberek az univerzumban, akik kénytelenek egyedül tölteni azokat a hosszú perceket a vécén. Néha kínjukban elolvasnak egy-egy cikket a kedvenc magazinjukból, vagy az élet nagy kérdésein töprengenek.

Vagyunk viszont mi, akiknek abban a szerencsében van részünk, hogy ezeket a nehéz pillanatokat is megédesíti a kis angyal mosolya és tüsténkedése. Vécépapírt tép nekünk, lehetőleg az egész tekercs letekerésével, ölünkbe mesekönyvet cipel, hogy egyikünk se találjon unatkozni, megpróbálja a fenekünk felfeszítésével megnézni, hogy sikerült-e már produkálnunk.

Amíg nem volt gyerekem, és hallottam sztorikat a közös vécérejárásról, azt gondoltam, hogy ez afféle szülői túlzás. Nehogy má' azt a két percet ne bírja ki. De aztán rá kellett jönnöm, milyen naiv voltam. Ha ordít, akkor sokkal egyszerűbb bevinni. Konkrétan nyugodtabban lehet szarni egy tevékenykedő egy éves társaságában, mint egy ajtó előtt zokogóéban. Ha meg nem ordít, akkor azon aggódsz, hogy vajon épp milyen életveszélyes rosszaság köti le olyan jól, hogy még az adekvát ordítás sem jut eszébe.

Nektek mi a trükkötök?