Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Szevasztok, Lacika vagyok és 5 hetes! A mamám és a papám volt olyan jó fej, hogy segített (de csak egy picit) regisztrálnom magam ide.
Szevasztok, Lacika vagyok és 5 hetes! A mamám és a papám volt olyan jó fej, hogy segített (de csak egy picit) regisztrálnom magam ide. Gyertek spanok, kattintsatok, mert nekem az jó! Hogy minek, a tököm tudja, de a mami nagyon rá van kattanva. Melóm még nincs, de azért némi szopással elvagyok egész nap. Egyéb iránt netfüggő vagyok, mint a mamám, az iwiw meg állat.
Kedves monitortestvéreim, ne rettegjetek, nem vagyunk mi a Subba, hogy benyomjunk létező arcokat az iwiwről, de akár ezekkel a szavakkal is találkozhatunk sokak kedvenc virtuális közösségi helyén.
Az, hogy saját személyünket felpakoljuk a világhálóra még teljesen rendben van, bár egy kis exhibicionizmus emögött is rejlik. Az is, ha blogot írunk a pelenkapusztító mindennapjairól, teljesen oké, ez a jövő, a papír szétmállik, az internet meg archivál. Jómagam is blogolok, s kicsit intimebbnek érzem, mintha regisztrálnám a két okostojást oda, ahol a kapcsolatok száma csak a városban 10 millió.
Ne is menjünk bele azokba a részletekbe, hogy egy szemfülesebb pedofil mire és hol bukkanhat rá a neten. Azon se rágódjunk sokat, hogy Lacika, amikor megtalálja önmaga 5 hetes megnyilvánulásait néhány bugyuta fényképpel spékelve, először rohan a pszichológushoz, aztán a szolgáltatóhoz, végül meg az anyjához reklamálni.
De vajon mi visz rá minket arra, hogy csokimáztól ragadós gyerekpofikat mutogassunk, miközben humoros gondolatokat adunk a szájukba? Egy olyan oldalon, ahol a szolgáltató, (nem véletlenül) a keresés funkciót is úgy állította be, hogy 14 év alatt ne találj meg senkit.
Az pedig kinek jó, ha a virtuális hálón már nem csak nekünk kell gondolkodnunk azon, hogy vajon Déé Sándor honnan került elő és egyáltalán honnan ismerem, hanem duóban nyomhatjuk a státuszszimbólum hajszolását kinek hány ismerőse van címmel.
Jó, hát persze a büszkeség és a szülői elfogultság hajt bele minket minden hülyeségbe. Nem is csinálunk vele akkora marhaságot, mintha modell iskolába nyomnánk a csecsszopó gyereket, de hát mégis. Ha az a csóró gyerek még írni sem tud, minket csinálunk úgy, mintha a társadalmi háló aktív tagja lenne? Nekünk van ennyi időnk? Vagy úgy gondoljuk, hogy a barátainknak?
Azért nagy para ne legyen senkiben Lacika miatt. A szülei biztosan csak nem bírtak magukkal, világba kellett kiáltani, hogy néééézd má', nekünk is van ilyenünk. Így megy ez, lakás, kocsi, gyerek. A jövő Lackója meg majd kezelteti magát, bár nekünk sem kellett a családi fényképalbumot letolni mami torkán, amikor megleltük benne a pelenkázás közbeni nagyterpeszünket. Még jó, hogy akkor nem volt netünk…
