Nekünk, nőknek genetikailag kódolva van, hogy gyereket kell szülnünk.
Nekünk, nőknek genetikailag kódolva van, hogy gyereket kell szülnünk. Van, akinek később jön el az inger, hogy most azonnal gyereket akar, van akinek már ifjúságának hajnalán. És ilyenkor, bőszen kukucskálunk minden babakocsiba, elérzékenyülünk az összes babaruha, pelenka, cumisüveg láttán, idétlenül integetünk vadidegen kölyköknek, egyszóval az agyunkat egy dolog tölti csak ki: GYEREK, GYEREK, GYEREK.
De vajon hogy állnak a pasasok ezen a fronton? Eljutnak egyáltalán oda, hogy maguktól akarjanak gyereket, ne csak a nő miatt? Vagy menekülnek azonnal, amikor kiszagolják, hogy a nő babázni akar?
Mi ugye babázunk piciként, meg főzőcskézünk, papás-mamást játszunk már a bölcsiben is. A másik oldal viszont épít, autózik, szerel. Nyilván mindenki a saját sztereotípiája felé halad, de később hogyan is működik ez a gyerekvállalósdi?
Vannak anyalelkű apák, akiknek teljesen természetes, hogy amint lehet, nekiállnak a babagyártásnak. Vannak viszont olyanok, akik valahol szeretnének gyereket, de csak egyszer, valamikor a távoli jövőben. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem tudják elképzelni, hogy gyerekük lesz, de azt sem, hogy nem lesz. Nos, őket egy nő hamar átlendíti a hezitáláson, így nekik is lesz gyerekük viszonylag hamar.
És mi van azokkal a férfiakkal, akik határozottan megrettenek attól a gondolattól, hogy babázni fognak? Mellékesen attól is, hogy egy nő mellett le kell az életüket élni, de egészen biztosan őket is elkapja majd a nagybetűs szerelem és nem fogják megúszni ezt az össznépi játékot. Fenekestől felforgatjuk a férfiak életét. Mert gyereket akarunk. Azonnal.
Vagy egy kicsivel később, de mindenképpen. És ezért meg is teszünk mindent. De mit csináljunk, ha a férfi nem akar? Győzködjük őt? Kivárunk, hogy egyszer majd magától akar, s megérik a kérdésre? És ha nekünk addigra már késő lesz? Sőt, ha várunk, várunk és végül egyáltalán nem akar gyereket? Mennyire fontos hogy gyerekünk legyen?
