Azt hiszem, sosem fogok szülni, én leszek a nő, aki sosem szült, tele lesznek velem az újságok.
Azt hiszem, sosem fogok szülni, én leszek a nő, aki sosem szült, tele lesznek velem az újságok. Gondolkodtam is, hogy írjak-e ma egyáltalán, hiszen mi újat mondhatnék múlt héthez képest, egy dolgot akarok, szülni, és már igazából megértő és türelmes sem tudok lenni, elvégre egy majdnem négy kilós óriásbébiről van szó, úgyhogy jöjjön csak szépen kifelé, semmi dolga odabent.
Ráadásul természetesen már kezdek parázni is, hogy ha jövő héten sem szülök, megindítják a szülést és akkor lőttek az összes, én aztán csak természetesen szülök tervemnek.
Szeretném megköszönnni a múlt heti sok hozzászólást, túlzás nélkül állíthatom, hogy az összes tanácsot és trükköt megfogadtuk és kipróbáltuk, többször is, dehát egyelőre nem működött, és már nagyon közel vagyok hozzá, hogy ricinusolajat igyak. Elkövettem persze azt a hibát is, hogy elkezdtem a túlhordásról szóló cikkeket olvasgatni, és a legtöbb helyen részletesen kifejtik, hogy a túlhordott csecsemők anyukáinak lelki problémái vannak, és nem tudják elengedni a gyereküket, nem állnak készen a szülésre. Ettől a marhaságtól aztán csak jó ideges lettem, nincs kész a fene, hetek óta teljesen készen állok, sőt akkor voltam csak igazán készen, mára ugyanis már mindent elfelejtettem, amit a szülésről olvastam, a szülésfelkészítő tanfolyam pedig teljesen a múlt homályába vész.
Ráadásul minden egyes nap azt hiszem, hogy most már aztán szülök. Tegnap annyira kemény volt a hasam, hogy az ágyból sem tudtam felkelni, mert abban a pillanatban ahogy felálltam, szilakeményre összeugrott a hasam, és azt ugye mindenki ismeri, milyen kényelmetlen, mert hirtelen nagyon kell pisilni, meg kakilni, meg nem kap az ember levegőt és eleve csak úgy tud mozogni, mint a Bádogember. Így jobb híján az egész délutánt a kanapén töltöttem, idegesítő tévéműsorok bambulásával, és azon keseregtem, hogy ha még egy darabig nem szülök, teljesen el fogok hülyülni a tévétől.
Estére a keményedések már szabályos időközönként jöttek, furcsa hátfájással kísérve, de nem nevezném őket azért fájásoknak, inkább csak nagyon kellemetlen volt. Már azon gondolkodtam, felhívom a szülésznőt, de végül inkább az alvás mellett döntöttem, mint ma reggel kiderült, nagyon helyesen, mert tökéletesen elmúltak. A gyerekem apja persze nyugodtabb lett volna egy kórházi villámlátogatástól, de le a kalappal előtte, mert mikor mondtam neki, hogy engedje nekem eldönteni, mikor akarok a kórház közelébe menni, meg sem szólalt többet. Terveim szerint persze én már csak akkor akarok indulni, ha a bébi is elindult kifelé, de nyilván hamarosan leírom majd itt a blogon, mennyire másként alakult minden, mint terveztem.
