Kedves Sorstársak, Folytatást írok a Kitoláshoz, ahhoz a könyvemhez, ami reményt, sőt nevetést, és gyakorlati túlélési ismereteket próbált csöpögtetni azoknak a fiatal apáknak az életébe, akik egy nap döbbenten vették észre, hogy a csajuk terhes, vagy még megdöbbentőbb módon ripsz-ropsz fiatal apák lettek.
Kedves Sorstársak,
Folytatást írok a Kitoláshoz, ahhoz a könyvemhez, ami reményt, sőt nevetést, és gyakorlati túlélési ismereteket próbált csöpögtetni azoknak a fiatal apáknak az életébe, akik egy nap döbbenten vették észre, hogy a csajuk terhes, vagy még megdöbbentőbb módon ripsz-ropsz fiatal apák lettek.
A Kitolás a terhesség elejétől kábé e gyerek egy éves koráig ölelte fel – na jó, a túrót, nem ölelt az semmit, szóval a kisded egy éves koráig próbálta felkészíteni szegény fiúkat, hogy milyen meghökkentő kalandokra számíthatnak.
Most elkezdtem írni a folytatását, Harc a gyerekek ellen egytől öt éves korig munkacímmel. Hogy jó legyen a könyv, nem ártana tudnom, hogy a többi fiatal apát mi izgatja igazán a gyerek körüli dolgokban. Magyarán kérdéseket várnék, tőletek, olvasó apáktól, egyszerű és összetett, speciálisan egyedi és tök általános, pofonegyszerűnek tűnő és látszatra megválaszolhatatlan kérdéseket, olyanokat, amiket még sosem mertél megkérdezni. Bónusznak esetleg listákat a megoldhatatlan problémákról. Önhittek írhatnak pár sort a legnagyobb gyerekmegfékezési pedagógiai diadalukról is.
Mit csináljak, ha a zsúrban a gyerek négyéves ovis társa először leköp, aztán „csaló lamperthistának” nevez? Tikkelni fog-e a bal szeme élete végéig, ha titokban megnézem vele a Csillagok háborúját? Bármit. Minden levelet vagy kommentet előre is köszönök.
Szily László
