„Akkor elmennénk valahová egy hétre nyaralni”, mondtam az orvosnak, aki szemmel láthatóan kissé döbbenten nézett rám. Úgy láttam rajta, hogy ő inkább nem menne sehová, de végül csak annyit mondott, hogy ne fürödjek olyan helyen, ahol sokan vannak, a fertőzésveszély miatt és ne nagyon napozzak. Na, akkor viszont nem érdemes tengerpartra menni, marad a városnézés, egyeztünk meg. Ezzel pusztán annyi a probléma, hogy én már a buszmegállótól a házunkig terjedő távot is tíz perc helyett húsz alatt teszem meg, és ha még kánikula is van, le kell dőlnöm egy kicsit a kanapéra pihenni, a nagy séta után. Szóval kell a fenének városnézés ebben a melegben, úgyse a várost nézném, csak azt, hogy hova lehet bemenni pisilni. Úgyhogy nem megyünk sehová, elleszek én a teraszon is, döntöttem el.
Mindeközben a terhestornán az egyik lány most jött vissza Floridából, vidáman, és szépen lebarnulva, a másik a jövő héten megy, szintén a tengeren túlra, és két ismerősöm is beiktatott egy ázsiai, tengerparti nyaralást az ötödik hónapban. Egy harmadik viszont nem hogy a terhesség, de még szoptatás alatt se ment be semmilyen vízbe, nehogy elkapjon valamit, a negyediknek pedig sohasem tűntek el a hatalmas májfoltjai, amit terhesség alatt összeszedett a nap miatt.
Én pedig már lassan mindentől félni kezdtem, álmomban baktériumok kúsznak a méhem felé, ragyás lesz a bőröm, felforr a magzatvíz a hasamban, és a kezdeti magabiztosság után, már azt se tudom, be mernék-e menni a tengerbe egyáltalán. Pedig egyfolytában azt hallgatom, hogy „jaj, te szegény, milyen rosszkor vagy terhes, szenvedheted végig az egész nyarat, bezzeg én télen voltam, az sokkal jobb”. Ahogy egyre melegebb van, érzem, hogy nagyon hívogat a tenger, és bénának érzem magam, amiért nem pattanok olyan könnyen repülőre, mint mások, hogy bebizonyítsam, milyen jó dolog nyáron terhesnek lenni, és a hasunkat mutogatni a strandon.
