Már régóta vártam a napra.
Már régóta vártam a napra. Bébiszitterem van, jeee, saját bébiszitterem! Akkora király vagyok, hogy csak na, elmegyek és csak magammal foglalkozom! Vagy alszom. Vagy megcsinálom a száz felülést, és senki nem töm közben a fülembe egy papucsot.
Bár közbejött egy munkamegbeszélés, gondoltam, sebaj, mikor, ha nem most. Persze mikor a lyány pontban három órakor megérkezett, Samu húzta a lóbőrt, úgyhogy elhúztam otthonról, bár csak fél ötkor volt a dolgom. Nehogy azt higgye szegény pára, hogy feleslegesen jött!
A szabadságtól megrészegülve kóvályogtam az utcán, és csak tíz perc után jutott eszembe, hogy akkor ki kéne használni a szabadidőt. Jó, gondoltam, bevásárolok, azt úgyis utálok gyerekkel, meg a gyerek is utálja, velem. Negyedóra alatt megvolt, pedig nagyon aprólékosan csináltam. Na de most mi legyen a szajréval, haza ugye nem mehetek, mert Samu épp szokik nélkülem lenni, de semmi gáz, bevágtam a csomagtartóba.
Hirtelen erős hasi fájdalmaim lettek, nemár, elcsaptam a hasam? Biztos a pászka, gondoltam, és tovább sétáltam a napsütésben. Most elmegyek magamnak nézni dolgokat. Újabb tíz perc múlva azt vettem észre, hogy 3 ortodontikus cumival lettem csak gazdagabb. Vajon otthon minden rendben van? Lehet, hogy félrenyelte a túrórudit, a lány meg nem ismeri a Heimlich-féle műfogást. A legjobb lesz, ha arra sétálok, hogy áll-e a ház előtt mentő. Nem állt, de lehet, hogy már elment.
Akkor felmegyek, döntöttem el, az élelmiszerek úgyis megromlanak a kocsiban. Persze kulcsom nincs, mert azt a lánynál hagytam, na majd felcsöngetek. Semmi. Még egyszer. Biztos elmentek a parkba. Most menjek én is arrafelé? Á, az olyan, mintha kémkednék. De ha ez a csacska teremtés elkezd telefonálni, nem néz oda egy pillanatra, egy büdöslábú hatéves pedig véletlenül fejberúgja Samut? Érdekes, ez a gyomordolog meg egyre erősebb. Mintha pillangók lennének a hasamban, hogy Shakespeare nyelvén szóljak, de annyira, hogy le kellett ülnöm. Nem, nekem nincs pánikrohamom, nem vagyok hisztériás!
Szépen felállok, és elsétálok a könyvesboltba, könyveket nézni, mert az jó, és mert azt pláne nem lehet gyerekkel. Ulpiusház, nagyszerű. Az új Spiró? Meg itt az a Pamuk, amit már régóta… Gyerekekről szóló könyvek vannak, kéremszépen? Persze nem sokáig lébecoltam a szentélyben, mert a lábam is elkezdett remegni. Az lesz a legjobb, ha most elmegyek, és beülök a kávézóba, majd ott csendben megvárom a fél ötöt. Nahát, hogy pont a park mellett van…! Ja persze, emlékszem vissza, azért beszéltük meg ezt a helyet, hogy ha bármi van, hamar hazaérjek.
Természetesen az asztalomról belátni az egész játszóteret, és bár próbálok nem oda nézni, magamban már felmértem mind a nyolc narancssárga babakocsit, mind a tizennégy szőke, egyévesforma kisfiút és mind a harmincnyolc barna lófarkas hölgyet. Egyik se az. Akkor biztos elmentek a Margitszigetre. Úristen, és ha belefújja a szél a Dunába? Kellett nekem ezt a könnyű kis sportkocsit választanom!
Munkapartnereim kedvesek, aranyosak, én próbálok úgy tenni, mintha a mondanivalójuk eljutna az agyamig. Nem könnyű, de próbálok szájról olvasni. A címkefelhő és a tutorial demo szavaknál feladom, kikéredzkedek a mosdóba. Basszus innen nem látni a játszóteret. Biztos nem veszik észre, ha egy pillanatra kiszaladok, majd azt mondom, kakiltam, még az is kevésbé ciki. Persze sehol senki, Dexterke vissza, jövendő munkaadóim furcsán pislogtak, de mindkettőnek van gyereke, biztos megértenek.
Csöng a telefonom, a szívem egy pillanatra leállt. Mi történt, hol vagytok, menjek oda? sikoltom. Pillanatnyi csönd után a lány közli, hogy hazaértek, uzsonnáznak, minden rendben. Huhh – gondolom, de hülye is vagyok. Végre visszajön a hangom, megbeszéljük a tagfelhőt aztán szépen elköszönök, hazasétálok, és megfogadom, hogy jövő héten gőzfürdőbe megyek.
