Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A történetünk ott kezdődik, hogy megszületik mérges, lila és eldeformált fejjel valaki, akiről gőzünk sincs, hogy milyen csomaggal érkezett közénk.
A történetünk ott kezdődik, hogy megszületik mérges, lila és eldeformált fejjel valaki, akiről gőzünk sincs, hogy milyen csomaggal érkezett közénk. Mert valamit hozott magával, méghozzá sok-sok élet tapasztalatát, elhibázott döntéseit, álmokat. Ezt vagy elhisszük, vagy nem.
Ez hasonló a „van Isten, vagy nincs?” témához. Akinek van, az könnyen meg akarhat győzni másokat, hogy szerinte miért van, akinek meg nincs, az meg arról, hogy szerinte miért nincs. Nekem van is meg nincs is. Az én világképemben nagy a tolerancia az istenképek terén. Én hiszek az emberben, minden körülmények között. Hiszek a sorsban, a karmában, a reinkarnációban. És tudom, hogy Isten valahol bennem van belül. És azt is tudom, hogy ezek nem csak jól hangzó frázisok, hanem hogy ez igaz, hogy ez az én igazam. De a gyerek miben higgyen? Hol találja meg magát?
Tisztán emlékszem arra az érzésre, amikor négy-öt évesen azon filóztam, hogy hogyan kerültem ide és miért. Miért pont én? És hogy fogok innen elmenni? De legfőképpen, hová? Persze azóta megtaláltam már a számomra legmegfelelőbb világnézeti válaszokat, amiket elfogadok, megértek, elhiszek. Amikor azonban a lányom is elérkezett ebbe a világkereső korba, éreztem, hogy bizony most nagy felelősség van rajtam.
Mert amit most csírájában elvetek, az egy egész életen át elkísérheti őt, megalapozza a valósághoz, az élethez és a halálhoz való viszonyát, még akkor is, ha történetesen ő később hívő katolikus, buddhista, jehovista vagy esetleg ateista lesz. Jó példa erre, amikor aggódva kérdezte, anyukámat gyerekként, hogy milyen lehet meghalni, nevetve válaszolta, hogy miért félek a haláltól, hiszen olyan az, mint amikor elalszunk. Ez annyira belém épült, hogy csípőből válaszolom én is a lányomnak ugyanezt. Holott nyilván már más az elképzelésem az egész halál-kérdésről, nekem azonban ez épült be.
Én szeretném, ha a gyerekem úgy nyílna a világra, hogy ne azon kelljen aggódnia, hogy egyszer csak elmúlik és nem lesz és minden hiába. Vagy azon, hogy mi lesz vele, a szüleivel, vagy más szeretteivel, akkor, ha meghalnak. Mert ezeken a dolgokon remélem hamarabb túl fog lépni, mint mondjuk én, aki éveket töltöttem a félelmeimmel.
Hihetetlen látni, hogyan építi fel egy gyerek a saját kis világnézetét! Megtalálta benne Isten helyét is, olyan formában, ami hozzá a legközelebb áll, jósággal, paradicsommal, angyalkákkal. De megtalálja a helyét az is, hogy mindenki újra születik. Hogy minden tettünknek a lényege az, hogy jók legyünk. Hogy megértse, nem tehetünk semmit a nélkül, hogy annak ne legyen meg a következménye. Ha valamit egyszer elrontunk, azt mindig, minden körülmények között helyre kell hoznunk. De a jó benne az, hogy helyrehozhatjuk. Hogy mindenki valami feladattal születik. És el kell fogadnunk, hogy ezek a feladatok általában nehezek, s így talán könnyebben viseljük el azt, ami ránk méretik.
Én hiszem, hogy a gyerekeink kiválasztanak minket. Mi hívjuk le őket magunk közé, de ők választják ki, hogy kihez mennek. Nagy csoda ez még annak is, aki materialista. Hiszem és ma már látom is, hogy rengeteg mindenre tanítanak minket a gyerekeink. Az enyémek arra, hogy jó legyek és türelmes. Hogy mindenkiben meglássam a szépet, az embert. Kérdezheti bárki, hogy miért jó az, ha egy gyerek fejét ilyenekkel tömjük? Nos azért, mert ők már most gondolkoznak bizony a világ nagy kérdésein. És nekünk válaszolnunk kell rájuk, hitünk és meggyőződésünk szerint. Hogy végül is mi módon, az mindegy. A lényeg, hogy szívvel tegyük. Ti hogy csináljátok?
win
