Ha az ember babával van, lépten-nyomon megszólítja valami holdkóros.
Ha az ember babával van, lépten-nyomon megszólítja valami holdkóros. Odalép hozzád egy tündibündi néni, már készíted a legszebb mosolyod, amikor hirtelen lebasz, hogy nincs a gyereken zokni. Vagy a közértes néni beszól, hogy nem kéne már oviba menni egy ekkora gyereknek. És állandóan, mindenki megfogja. Jaj, de cuki lábacskák! mondják, és már tapizzák is. Miért? Miért? Én tán megfogom az ő lábukat? Adok öltözködési és életmódbeli tanácsokat? Van valami össznépi titok, amiről én még nem hallottam, hogy mi, anyukák, az övék vagyunk?
A fő csapásirány a tanácsadás. „Anyuka, nem fog megfázni? Kint van a lába/nyaka/füle és ma már csak 28 fok van, nem kéne sapka?”
„Sok boldogságot a picihez!” mondja egy másik, és mikor elérzékenyülök, hozzáteszi: „és ne adjon neki cumit, mert a húgom fia is szájpenészt kapott!”
A másik vonal az őrültek. „Na mi van, nagyfiú?” üvölti el magát egy feltehetően süket bácsi, amitől a babakocsi sötétjében mélyen szendergő gyermekem visítva ébred, és persze egész nap használhatatlan. Az őrült nénikről nem is beszélve, akikből, úgy látszik, rengeteg van itt a fővárosban. „My name is Claire” kezdi kedvenc Hibbant Nénim, de ilyenkor én már rutinosan egy trolimegállóval arrébb vagyok. Hiba csak akkor csúszik a számításba, ha nem egyedül vagyok, hanem mondjuk gyanútlan unokatesómmal, aki nem veszi észre az aranyos néni patáit, és szóbaáll vele. Ez kábé 15 percet jelent az életünkből, mert Hibbant Néninek sok mesélnivalója van ám ausztráliai életéről.
De a leghelyesebb a minap történt, a Rotschild előtt, egy másik anyókával. Álljon itt a beszélgetés szórul szóra:
Anyóka: De szép ez a babakocsi, biztos külföldi.
én: Hmmm.
Anyóka: És milyen masszív, biztos sok gyereket ki fog szolgálni. Lesz több gyerek, ugye?
én: Hmmm.
Anyóka: Bizony, mi is szaporodjunk, ne csak a cigányok!
