Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mindig is azt gondoltam, hogy a szülés természetes dolog.
Mindig is azt gondoltam, hogy a szülés természetes dolog. Minden barátom azt kérdezgette már jóval a nagy esemény előtt, hogy nem félsz? Mondtam, hogy nem félek, miért is félnék? A babóc kijön, nem tart a végtelenségig, és persze hogy fáj, de ez nem olyan, mint a fülfájás, mert tudod, milyen jó vége lesz. Ezért aztán nem is nagyon törtem a fejem azon, hogy hogyan szüljek. Azt gondoltam, minden koncepció csak azt eredményezheti, hogy ha másképp alakulnak a dolgok, akkor csalódok. Persze azért gondoltam rá, hogy milyen jó lenne vízben, nagyon szeretem a vizet. Vagy patkószéken, ahogy Ráhel szülte Józsefet pár ezer éve. De nem éreztem fontosnak.
Az orvosommal soha nem beszéltem a szülésről. Annyit tettem, hogy olyan kórházat választottam, amely magát alternatívként reklámozza, ahol bármilyen helyzetben lehet szülni, nem veszik el a babát, stb. Most már tudom, hogy a második gyereknél másképp lesznek a dolgok. Mert nagyon nehéz volt, pedig milyen jól kezdődött. Pedig nem volt a terhesség alatt komplikáció. Pedig a tanfolyamon mást mondtak. Pedig fogadott szülésznőm volt. (Aki egyébként előtte se törődött velem sokat, egyszer elmondta nagyon kedvesen ugyanazt, mint a tanfolyamon.) Pedig gyakoroltam a légzést. Pedig mindenki annyira kedves volt végig. A szuper budapesti alternatív kórházban nagyon kedvesen hagytak magamra. Ami persze sokkal-sokkal jobb, mintha letámadnak, megborotválnak, beöntenek, kiabálnak velem. Mégis az események valahogy úgy zajlottak, ahogy a nagyon oldschoolos történetekben. Eltűntem bennük.
Hajnali négykor ébredtem arra, hogy elönti az ágyat a magzatvíz. Azt gondoltam, ennyi, még várhatunk bőven, majd még két menetben kifolyt egy csomó, persze ruhaváltás után. Előző nap voltak ugyan jóslófájásaim, de hát már egy hete voltak, igaz, most sűrűbben. Éreztem, hogy ebből akár lehet is valami, úgyhogy nem engedtem a férjemet a választások éjszakáján bulizni menni, és éjfél fele én is hazamentem.
Miután elfolyt a magzatvíz, rögtön öt perces fájásaim voltak. Felhívtam a mamámat, majd az ő tanácsára nem vártunk tovább, taxit hívtunk, amire persze majd fél órát kellett várni, addigra már hárompercesek voltak a fájások, de tűrhető erősségűek. A kórházban az ügyeletes megvizsgált, még csak 2 centi volt a tágulás. De egyre jobban fájt. Átöltöztem, betereltek minket egy mini-mini szülőszobába, mivel a többi foglalt volt. Benne egy szülőágy, kb. 30 fokban felemelhető fejrésszel, egy kerti műanyag szék és egy forgós szék. Hova is üljek? Minden olyan kényelmetlen. Állni, mozogni szinte nincs is hely, kapaszkodni sehol se lehetne.
A szülésznőm hét körül ért be, nagyon kedvesen köszönt, megvizsgált és annyit mondott, hogy még itt van az aneszteziológus, ha akarok eda-t, mert mondtam, hogy nagyon fáj – és addigra már tényleg nagyon fájt, kibírhatóan, de tudtam, hogy órákig, és ha még erősebb lesz, nem fogom így az ágyon félig fekve, kényelmetlenül, mozdulatlanul bírni.
A szülésznőm, nagyon kedvesen, megjegyezte, hogy 9-kor jön vissza legközelebb az aneszteziológus, akkor már valószínűleg nem lesz értelme az eda-nak. Kis tanácstalankodás után úgy döntöttem, akkor inkább most, hiszen más lehetőséget nem láttam – semmi a sok alternatívságból, labda, masszírozás, kád – de még egy bordásfal se, hogy kipróbáljam a tornán elsajátított lazító-pozíciót. Még egy jó fotel se. Persze valószínűleg csak határozottan kellett volna kérni, hiszen olyan kedvesek voltak. Egy párnát próbáltam kérni, hogy feljebb támasszam magam, ne feküdjek, de az se volt valahogy. És innentől kicsúszott a kezemből ez az egész szülés-dolog.
Megkaptam az eda-t, bekötötték az infúziót, a ctg-t, feküdtem, gyorsan hatott. Ez volt az egyetlen jó: ez a másfél óra csöndben, félálomban a barátommal a szülőszobában, amíg tágult a méhszáj, nem is fájt, csak mint egy menstruáció, pihentem. Aztán annál hirtelenebb volt, amikor elmúlt a hatás, és megindultak a tolófájások. Körülbelül eddigre jött meg az orvos, a szülésznő újra előkerült, megmutatták, hogyan nyomjak, feltámasztották a lábamat, és azt ígérték, ez csak fél óra, ha ügyes vagyok.
Igyekeztem ügyes lenni, de hamar elfáradtam, fekve nehéz is volt, nem ment lefelé az erő eléggé, hiába emelték meg kicsit a háttámlát, azért majdnem feküdtem, az infúzió meg még mindig bennem volt, mozdulni se tudtam, ki ne szakadjon. Nyomás, pihenés, jobbra fordultam, balra, úgy is hármat, de babóc sajnos beakadt, nem akart elfordulni, én meg nem tudtam elég erősen nyomni, hogy kijöjjön lehajtott fejecskével. Egy óra után kezdtem reménytelennek érezni, éreztem, meg se mozdul, közben többször egyedül hagytak a barátommal, nyomjunk mi együtt, segítség nélkül.
Másfél óra után annyit hallottam, vákuum, majd beözönlött sok ember, a barátom ki, injekció, hatalmas nyisszantás, belémtoltak valamit, de azt már nem éreztem, majd újra nyomni kellett, a babóc feje megakadt a nyílásban félúton, megint nyomni, és végre a harmadikra kicsúszott. 
Szürke volt, és alig vett levegőt, az orrába dugtak szegény kicsinek valami csövet, a köldökzsinórból elkezdtek vért levenni, majd elvitték a babát, ki, mérni, mosdatni, szerencsére az apja kint várta, belőlem meg kijött valahogy a méhlepény és elkezdtek összevarrni, rettentő volt, tízig számoltam az öltéseket, addigra hozták vissza a babámat, felöltöztetve, kissapkában.
Végre rám fektették. Szegény, ő is hullafáradt volt, nem láttam a szemét, mert oldalt feküdt rajtam, én meg még mindig nem tudtam megmozdulni, de azért jó volt nagyon, hogy végre ott volt. Mikor összevarrtak, kaptam még egy kis oxitocint, hogy ne vérezzek annyira.
Olyan fél óra múlva bejött a szülésznő, és megpróbált segíteni szoptatni (két percig), úgy, fekve, de hát babó nagyon fáradt volt, és nem szopizott. Neki se lehetett örvendetes a vákuum, a beszorulás meg a nagy stressz. Nem szopizott, ahogy még három napig nem, és sokáig nagyon nehezen – azt nem fogom megtudni, hogy azért, mert nagyon kis picire nyitogatta csak a száját, mert én se voltam elég ügyes, vagy mert így született.
Pihentünk két órát együtt, hárman. Aztán engem levittek, babót el, megvizsgálni, egyedül. Két óra múlva kaptuk vissza, mert sok szülés volt aznap, és várni kellett a gyerekorvosra. Sorban álltak a csecsemők a csecsemőosztályon.
Még annyi tartozik talán a történethez, hogy 3 hétig állni se tudtam szinte a sebtől. Legközelebb pedig nem fogom fölösleges fakszninak tartani a dúlát. Hogy az alternatívság ne csak a kedvességből álljon..
Ön is szeretné megosztani olvasóinkkal szüléstörténetét? Küldje el nekünk a poronty@mail.velvet.hu címre!
