Málna első gyerek létére alig két és fél óra alatt megszületett az Uzsoki utcai kórházban, pedig farfekvéses volt. Talán druszája, a málnatea segített, talán a nyugodt légzés, mindenesetre a 2500 grammos kislány epidurálás nélkül, természetes úton jött a világra.
Izgulva, kíváncsian indultunk az orvoshoz 2002. november 7-én este. Bár éreztem összehúzódásokat, én vezettem. A dokim megvizsgált, és annyit mondott, bármikor jöhet a baba, nem csodálkozna, ha holnap reggel újra találkoznánk.
Otthon is voltak fájásocskák, de nem foglalkoztam velük. Mikor este 10-kor lefeküdtünk aludni, egyre gyakrabban éreztem a keményedéseket. Az órát figyelve megállapítottam, hogy csökkenő időközönként, rendszeresnek mondható összehúzódásaim vannak. Azt gondoltam, ez még biztos nem AZ a fájás, tehát próbáltam aludni. Éjfél körül már kicsit vonaglottam, de még mindig nem akartam bemenni a kórházba – milyen ciki, ha nem is indult be a szülés én meg izgágáskodok.
Párom nyaggatni kezdett, hogy talán mégis el kellene indulnunk. Egy idő után megadtam magam. Mondtam, hogy nem kell kapkodni, menjen el zuhanyozni, borotválkozni, nyugodtan öltözzön fel. Amíg a fürdőszobában volt, én a szülőlabdán ücsörögtem, aprópénzt válogattam a kávéautomatához, közben jöttek a fájások. Nem nyafogtam, gondoltam, ennél sokkal jobban fog még fájni, ráérek akkor nyávogni. Szép lassan elindultunk. A Thököly úton hangosan kiabáltam, ahogy a macskaköveken pattogtunk, azt hittem, kipottyan a baba.
Éjjel 1-kor érkeztünk meg az Uzsokiba. Mindent lent hagytuk a kocsiban – hátha még nem szülünk. A folyosón még jókat nevetgéltünk. Bementem a szülőszobára, hogy a szülésznő megvizsgáljon. Közölte, hogy kétujjnyira nyitva vagyok, jó puha a méhszáj (köszönöm, málnalevél-tea!) és szülni fogunk.
Ekkor ment le a párom, hogy felhozza a sporttáskát az autóból. Annyira izgult szegény, hogy a kulcsot a szülőszobában a táskában felejtette. A szülésznővel töltögettük a kötelező papírokat, közben jöttek a fájások. (Ekkor úgy számítottam, hogy első baba, 10-12 óra, tehát valamikor délelőtt fogok szülni…)
Jött az ügyeletes doki, megvizsgált, majd mehettem a kötelező beöntésre. Ez nem volt valami kellemes, közben jött 2-3 fájás, akkor azt hittem, leugrok a székről… Na, uzsgyi wc-re, aztán forró zuhany. Mire kiértem, a párom be volt öltözve műtősruhába. Nagyon szexi volt.
Feltettek CTG-re, majd megint megvizsgált a szülésznő. Már 3 ujjnyi voltam. CTG után szabadfoglalkozás volt, én csak álltam a pult mellett, orrom előtt egy hatalmas falióra tiktakolt, és azt vettem észre, hogy már 3 percenként görcsölök. Férjem folyton mondogatta, hogy orron be – szájon ki. Ez volt a leghasznosabb dolog, mert bizony gyakran felejtettem el levegőt venni. Tényleg van fájdalomcsillapító hatása! És meg is nyugtatott.
Aztán kicsit ücsörögtem a szülőlabdán, de nem esett már jól. Inkább a mosdóba mentem, és mire kijöttem, a dokim már várt. Felmásztam a szülőágyra, hogy meg tudjon vizsgálni. Vidáman mondta, hogy 4 ujjnyira nyitva van a méhszáj, és lassan szülni fogok. (Gondoltam magamban, persze, jó vicc…) Majd azt is mondta, hogy tudja, hogy EDA-t szerettem volna, ő hívhatná is az aneszteziológust, de mire ideér és bekötné, már kint is lesz a baba. Ezt sem nagyon hittem el.
Ekkor már rendesen kínlódtam, nagyon erős görcseim voltak, de az én kedvesem rendületlenül mondogatta, hogy orron be – szájon ki… Én pedig engedelmeskedtem. Ezzel is eltereltem a figyelmem a fájdalomról.
Ismét megvizsgált a dokim, nyugodtan közölte, hogy eltűnt a méhszáj és szülünk. Még mindig nem akartam elhinni, hogy már itt tartunk, pedig olyan erős fájdalmaim voltak, hogy nyüszítettem is picit. (És állítólag azt mondtam, hogy nem bírom és haza akarok menni.) Aztán eszembe jutott Dr. Laufer útmutatója (amit addig is használtam – pl, hogy két fájás között ne a következőt várd, hanem lazíts), és próbáltam nem kiadni hangokat.
Burkot repesztettek – nagyon furcsa érzés volt, ahogy a meleg magzatvíz végigfolyt rajtam. Szóltak, hogy még ne nagyon nyomjak, de aztán zöld utat kaptam. Érdekes, nem volt annyira erős ingerem a nyomásra, de azért nyomtam, mint egy présgép. Meg is lettem dicsérve.
Jött a gátmetszés – tényleg semmit nem éreztem, csak 2 hatalmas csattanást – aztán cupp – Málnácska popsija kint volt. Aztán derékig, majd nyakig bújt ki. Ekkor mondta a dokim, hogy most aztán mindent bele – a biztonság kedvéért odahívtak egy másik orvost is (gondolom, ha hirtelen császárra lenne szükség – de érdekes, akkor és ott ez fel sem merült bennem, valahogy éreztem, hogy minden rendben lesz.), és egy hatalmas nyomás után meghallottam, hogy felsír a babám – fantasztikus érzés!
Ekkor azt hittem, kész vagyunk, de legnagyobb meglepetésemre rám szóltak, hogy még egy utolsó nagy nyomást kérnek – Málnácska feje félig még bent volt, csak az orráig jött ki. Tudtam, ha rövid időn belül nem születik meg, baj lehet, ezért magamban megkértem Málnát, hogy működjön közre, segíteni szeretnék neki – és akkor tényleg beleadtam apait-anyait (a fejem állítólag lila volt – micsoda látvány lehettem) és 3.30-kor megszületett a pici lányom. Szó szerint, mert így a negyvenedik héten mindössze 2500 grammos volt. Rátették a hasamra, és elérzékenyülve végre megérinthettem őt.
Két és fél óra telt el azóta, hogy bementünk a kórházba. Annyira gyors és egyszerű volt minden, hogy már a szülőszobán mondtam, hogy akár szülhetek most rögtön még egyet. Sokkal rosszabbra számítottam. Érzéstelenítés nélkül is bőven kibírható volt a fájdalom, még egy magamfajta hisztis nőnek is. Ha minden szülés ilyen könnyű lenne…
Ön is szeretné megosztani olvasóinkkal szüléstörténetét? Küldje el nekünk a poronty@mail.velvet.hu címre!
